Play harder

The Witcher 3: Wild Hunt

The Witcher 3: Wild Hunt

2015. Sze. 13.

Ahogy az ilyenkor illik, visszaolvastam, mit írtam anno a The Witcher 2-ről. Összefoglalva: rövid volt és bugos, mégis sikeresen megújította a CRPG műfajt. A játékos annyira elmerült a csodálatos grafikában és az eseményekben, hogy még a terepek korlátozott bejárhatósága sem volt igazán zavaró. Mindehhez hozzávesszük, hogy a szerteágazó történet nem csak lehetővé, de szinte kötelezővé tette az újrajátszást, és így máris érthető, miért vált a játék annyira népszerűvé. Az is tökéletesen érthető, hogy a sorozat ilyen erős folytatása után miért várt mindenki nagyon-nagyon sokat a harmadik résztől. Előrebocsátom, hogy meg is felelt az elvárásoknak, viszont pont emiatt alakultak ki bizonyos hibái. A The Witcher 3 (TW3) -ról az volt az első benyomásom, hogy olyan, mintha a második rész free roam változatának készült volna, csak még nagyobb és még szebb. A szabadságfaktor óriási, néhány sztorihelyszín kivételével bárhová elmehetsz, bárkivel beszélhetsz, és gyakorlatilag minden szintfüggetlenül elérhető. Mindezt két akkora területen kapod meg, hogy csak a hozzám hasonló felfedezők ütköznek bele a határokba, miután órákat hajóztak-futottak-lovagoltak mindenféle tengereken, pusztákon, erdőkben és hegyoldalakon. A terep tényleg óriási és változatos. Valószínűleg pont emiatt nem sikerült megoldani, hogy a történet ugyanúgy elkülönülő szálakon fusson, mint a második részben, és ezzel újrajátszásra ösztönözze a játékosokat. Nekem ez hiányzott. Igaz, hogy egyes döntések következményei csak hosszabb távon válnak láthatóvá, és ez is segít élővé tenni a világképet, de egyszerűen nem bántam meg a döntéseimet, így semmi sem motivált az újrajátszásra. Amúgy is közel áll hozzám a semlegesség, és általában véve Geralt elvei, ezért nem öltem meg értelmes szörnyeket, és nem érdekelt, ha egy falu fanatikus, elvadult lakosságát kiirtották a saját bálványaik. Előtte még megpróbáltam meggyőzni őket, hogy hagyják el az Erdő Úrnőit (három igen ronda és gonosz boszorkány), de nem tették, így saját maguk okozták a vesztüket. Ugyanez jellemző volt minden küldetésre. Nem hazudtam csak azért, hogy mentsem a bőrömet vagy megmentsek valakit, aki nagyon is megérdemelte a sorsát. Hazudtam viszont azért, hogy a kényszerűen tolvajkodó alakváltó vagy a rasszista városőrök által üldözött szukkubusz-kurva elhagyhassa a várost. Ebben a játékban az embereket sajnálod a legkevésbé, szinte már várod, hogy mikor vághatod el egy-egy mocskos szájú, fajgyűlölő barom torkát. És ha már vágás… A harcot kiválóan kiegyensúlyozták, egészen addig, amíg fel nem szedsz...

Broken Age

Broken Age

2015. aug. 15.

Kétféle ember létezik: az egyik szereti a point’n’click műfajt, a másik nem. Kétféle ember létezik: az egyik ismeri Tim Schafer munkásságát, a másik nem. És kétféle ember létezik: az egyik már felfedezte a Broken Age-et, a másik még nem. Mert hát ugye, az elgondolkodtató feladatok megoldása nem mindenkit szórakoztat. Akit mégis, az már biztosan játszott úgynevezett „kattintgatós kalandjátékot”, avagy point’n’click-et, és ha rászokott, akkor talán még a Monkey Island sorozattal és a Grim Fandangóval is találkozhatott. Bevallom, és hamu a fejemre, szégyen a nevemre, nekem ez utóbbi még kimaradt, de tudván, hogy a játék Tim Schafer elméjéből pattant ki, biztosan be fogom szerezni. Ha a kattintgatós kalandok nem is jönnek be, a játékosok nagy részének illik ismernie Timet. A fentebb említetteken kívül a nevéhez fűződnek olyan játékok, mint a Psychonauts, a Brütal Legend (írtam róla korábban), a sajátos Costume Quest és a Stacking. Sőt, ez a név ahhoz is elég volt, hogy pénzt hozzon a Broken Age-nek, amely közösségi finanszírozásból jött létre. Mindezek mellett lehetne még elmélkedni egy sort arról, hogy a fantasy és a sci-fi műfaj egyazon tőről ered, az úgynevezett spekulatív fikcióból (SF), és ismét egyre jobban összefolynak, visszatérnek ehhez a gyökérhez. Ámde jöjjön inkább a játék maga! A Broken Age Tim Schafer legújabb SF point’n’click kalandjátéka. És akkor most tessék szépen visszaolvasni és átérezni, hogy ez a rövidke mondat mennyi mindent jelent! Szinte természetesnek tűnik, hogy sikerült összekalapozni rá a pénzt a Kickstarteren. Az is egyértelmű, hogy miért ezzel a mondattal reklámozták a játékot. Mindezek után persze, hogy felkeltette az érdeklődésem. A történet afféle modern mese, egyszerre két helyszínnel, két főszereplővel. Vella egy kis faluban született és nőtt fel, ahol a hagyományok szerint 14 évente feláldoznak néhány ifjú leányt a tengerből előbújó, gonosz szörnyetegnek. A történet kezdetén Vella is a felajánlott áldozatok között van, de főhőshöz méltó módon nem nyugszik bele a dologba, és mindent megtesz annak érdekében, hogy legyőzze a szörnyet. Mindeközben Shay, egy Vellához hasonló korú fiú az unatkozó tinédzserek mindennapjait éli tök egyedül egy űrhajón. Unalmában megpróbálja kijátszani a számára felépített, virtuális hősneveldét, szabályokat szeg meg és vitába keveredik a hajó központi számítógépével. Helyzete átérezhető, hiszen valóban unalmas századjára is megmenteni a fagyihegybe szorult, kis, kötött nyuszibábkat. Szerencsére...

Idegen invázió

Idegen invázió

2015. Júl. 2.

Sohasem voltam nagy XCOM-rajongó. Fogalmam sincs, hogy miért, mert alapvetően kedvelem az SF összes alműfaját, a taktikát és a körökre osztott harcot. Egyszerűen nem fogott meg a sorozat, pedig tudom, hogy méltán lett híres. Ugyanakkor, néhány éve felröppentek a hírek és felbukkantak az első trailerek egy TPS-TBT XCOM-ról, megéreztem, hogy ezúttal nem leszek érzéketlen a játék iránt. És nem is lettem; ebben a formában tökéletesen bejött. A The Bureau: XCOM Declassified (röviden: The Bureau) eleve a kedvenc videojáték-korszakomban játszódik, az atomtól rettegő hidegháborús években, amikor az Amerikát sújtó, egyértelműen földönkívüli eredetű támadásokat alapértelmezetten az oroszoknak tulajdonítják. A The Bureau világképe amolyan poszt-apokaliptikus 60-as évek, bár még nincs minden lerombolva és kiégve, folyamatában láthatod a pusztulást. Pontosabban, a pusztítást, amelyet az egyik napról a másikra betámadó idegenek okoznak. Ebben a környezetben indulsz neki a nagy kalandnak a CIA egy veterán különleges ügynökének, a jellegtelen nevű William Carter bőrébe bújva. Őt irányítva irtod a földönkívülieket, gyűjtöd a technológiájukat, osztogatod a parancsokat a társaidnak, és kideríted az idegeneket irányító hatalom titkát. Oké, így összefoglalva a The Bureau nem tűnik nagy számnak, de egyrészt jó kis taktikai lövölde lett belőle, másrészt az erős átlagos történet ellenére a játék hangulata magával ragadó. Egyesek szerint a csapattársak mesterséges intelligenciája nagyon gyenge, de nekem inkább úgy tűnt, hogy a csatatéri káoszban irányt vesztett embereket látok, akik próbálják megtenni, ami tőlük telik. A csapatvezetésnek pont ez a lényege: a főnök (azaz TE, a játékos) átlátja a csatateret, fel tudja mérni a helyzetet és aktívan, esetenként proaktívan, vagy ha kell, defenzíven reagál, megoldásokat keres. A többiek vagy parancsot teljesítenek, vagy a csapat széthullik. Ez egy taktikai játék, és ez a meghatározás önmagába foglalja, hogy irányítás nélkül a csapattársak nem cselekvőképesek. Ha önállóak lennének, nem lenne szükség taktikára, hiszen az AI megoldaná a helyzeteket a játékos helyett. Talán túlságosan is védem ezt a játékot, pedig azt el kell ismernem, hogy a története nem egy nagy szám. Miután Bill Carter találkozik az idegenekkel, gyógyító képességre tesz szert, és megkezdődik a földönkívüliek inváziója (van közte kapcsolat, de nem spoilerezek). Carter eljut a titkos bázisra, stratégiai fontosságú műveleteket vezet és segít csapatokat összeállítani a kevésbé fontos küldetésekhez, miközben lassan kiderül, mi vezérli az idegeneket, hogyan lehet szembeszállni...

Emlékek tengerén

Emlékek tengerén

2015. ápr. 8.

Ha nem lett volna George Orwell és az 1984, akkor sok másik műalkotás sem születhetett volna meg. Bradbury: Fahrenheit; Lem: Éden; Terry Gilliam: Brazil; David Bowie; Eurythmics – a teljesség igénye nélkül. Ja, és persze ott van még a Remember Me videojáték. Jean-Maxime Moris, a játék kreatív igazgatója elmondta egy interjúban, hogy eredetileg a globális felmelegedés témájával akartak foglalkozni egy tengerparti városban, de végül inkább (nem így fogalmazott, de akár ki is mondhatta volna) megújították a cyberpunk műfajt. Az 1980-as évek technológiai alapjaira született cyberpunkot nagyjából ráigazították a 2010-es viszonyokra. A stílusjegyek nagyon határozottak. Neo-Párizs akár Night City is lehetne az óriási holoreklámokkal, a térfigyelő drón kamerákkal, a kiber-rendfenntartókkal, és a vertikálisan megkülönböztethető társadalmi osztályokkal. Ezt a várost járhatjuk be egy meglehetősen lineáris történeten belül, és be kell valljam, hogy lenyűgözött. Nem csak a látványorgia, a tökéletesen felépített cyberpunk környezet, de minden más is, ami ezt erősíti. Folyamatosan kapod az információkat erről a szép, új világról, amelyben betiltották a lőfegyvereket, mamutcégek és „szabadon” választott diktátorok uralkodnak, a középosztály eltűnt, és az emlékek többet érnek az aranynál. Minden akció-kalandjáték három legfőbb eleme a hangulat, a játékmenet és a harc. A világképről nem szeretnék többet írni a fentieknél, úgyis csak áradozni tudok róla, mondhatni a hangulat erőfeszítés nélkül elviszi a hátán az egész játékot. Természetesen, a látványt gyönyörűen alátámasztja Olivier Deliviére hátborzongató zenéje, és egyetlen apró dizájnelemet sem éreztem oda nem illőnek. A legtöbb kritikát a játékmenet kapta. Elmondtak róla minden rosszat; a lineáris történet során elronthatatlan platformugrásokkal közlekedsz a harcterek között, ahol mindig többes számban jönnek az ellenfelek. Tényleg ez a baj? Hány ilyen játék van? Az, hogy nem kell nagy ügyesség a falmászáshoz, csak segít továbbhaladni a történetben. Nem fontos játékelem; számomra inkább az az idegesítő, amikor egy-egy nehéz ugrálós résszel megakasztanak a folyamatosságban, értelmetlenül növelik a játékidőt, és úgy érzem, hogy órák alatt alig haladtam egy kicsit a történetben. De mutatok egy másik nézőpontot: nem szokás kritizálni az akciójátékokban felbukkanó RPG-elemeket, sőt, ezek miatt szoktak szerepjátékoknak nevezni egyébként teljesen más műfajú játékokat (például az inkább taktikai kalandjáték Mass Effect 2-t, vagy a hack’n’slash Diablót). Ha ez teljesen elfogadott, akkor miért baj, ha egy történet- és világkép-központú kalandjátékban felbukkan néhány platformer elem? Nem várom...

Dark Souls: Prepare to Die Edition

Dark Souls: Prepare to Die Edition

2014. Júl. 10.

Sok víz lefolyt már Lordan bármelyik folyóján, vagy a dicső Anor Londo valamely ereszcsatornáján, ez a sok idő pedig rengeted vért, vereséget, halált, győzelmet, tapasztalatot és persze négy végigjátszást jelentett, ami a Dark Souls esetében igazán nagy szó… Főleg, hogy – mint azt egy korábbi cikkben kifejtettem – az embernek egyre kevesebb ideje marad játékokra, olyan mélységes elmerülésre, mint amilyet a Dark Souls igényel. Elsőre nehéz volt? Végigvitted? Végigszenvedted minden idők (valójában az új generációk) legnehezebb játékát? Sőt, kimered mondani, hogy nem is volt annyira nagyon nehéz? Hát kalandor, neked találták ki a New Game+ opciót, avagy az újrakezdését a meglévő szinteddel, képességeiddel, tárgyaiddal, tehát mintha folytatódna minden a legelejéről. Most, hogy újrakezdted és hős vagy és bátor és kemény, indulj el! Miután az első főellenség vagy az első ellenfelek az egyik koszos kazamata sarkában már hétszer kivégeztek, gondolkozz el újra. Tényleg kell ez neked? Ezt akartad? Százas szintű hőssel elvérezni ott, ahol nemrég vidáman verekedted át magad? Ha a válaszod igen, most kezded csak el igazán a Dark Soulst. Az első végigjátszást vedd tutorialnak, edzésnek, laza gyaloggaloppnak, mert a játék borítóján található „Készülj a halálra!” jelmondat csak most nyer értelmet. Sohasem felejtem az érzést, amikor egy kőkemény ellenfél 3 területen keresztül (nem végigrohanva területenként több óra játékidő) üldözött, utánam jött lépcsőkön, létrákon át, és semmi sem állította meg. Amikor azt hittem, hogy már leráztam, hátulról egyetlen egy csapással kivégzett. Helló Dark Souls, helló Halál! Nos, pontosan erről van szó. A Dark Souls elsőre nehéz. Kíméletlen és izzasztó, de másodikra, sőt, harmadikra, és ne adj isten, negyedikre olyan szinten nehezedik, amit már lehet valóban embertelennek, nevetségesen nehéznek mondani. És mit mondok erre én bárminemű önfényezést mellőzve: Ez az! Ezt kerestem. Egy tartalmas, vérbő, valódi, nyers és igazi, hangulatában páratlan játékot, ami olyan szintű nehézséget jelent, amit utoljára gyerekkoromban élhettem át. Régen a játékok nehezebbek voltak? Igen. Mennyivel? Sokkal, és a Dark Souls tökéletesen elkapja ezt az életérzést. Most, hogy kalandom már 4x véget ért, és csak azért nem kezdem el ötödszörre is, mert megjött a folytatás, kijelenthetem, természetesen nem, nem teszem le végleg a játékokat, de talán olyan eposzon vagyok túl, amilyen már soha nem lesz az életemben. Vagy talán a Dark Souls 2?...

Majesty 2: The Fantasy Kingdom Sim

Először is kezdjük az elején, avagy hogy miért nem játszok valós idejű stratégiákkal. A Total Annihilation valaha nagy kedvenc volt, de ma már valahogy egyáltalán nem szórakoztat az a játékmenet, amikor minden pálya elején felépítjük ugyanazt a bázist, kifejlesszük ugyanazokat a technológiákat, majd lerohanjuk ugyanazokat az ellenfeleket, és a következő pályán pedig megint kezdhetjük elölről, megismételve ezeket az állomásokat. Miután az RTS játékok 90%-a az 1992–ben megjelent Dune 2 óta erről szól, nem csoda, hogy meguntam ezt a műfajt. Most mégis rászántam magam egy távolról elképesztően közhelyes játék tesztelésére, amely a közelebbi ismerkedés során ugyan kitárulkozott annyira, hogy értékelni tudjam az RTS szabványoktól való elrugaszkodását, ám hosszú távon sajnos ez a játék sem mutatott többet a többi tucatstratégiánál. A Fantasy Wars és az Elven Legacy után vált egyre szimpatikusabbá az orosz 1C többnyire fiatalokból verbuválódott különálló fejlesztőgárdája, az Ino-Co, hiszen ez a két körökre osztott stratégia rendkívül élvezetes játékmenettel, kidolgozott szabályrendszerrel és szép grafikával büszkélkedett. Az Ino-Co, a kétségkívül erős debütálás után, mikor már úgy érezték, hogy van elég tapasztalatuk a fantasy stratégiák világában, nekiláttak egy régi klasszikus, a 2000-ben debütált Majesty – The Fantasy Kingdom Sim feltámasztásának. Ahogy a bevezetőben utaltam rá, nem egy szokványos RTS-ről van szó. Egy egészen bájos, és mókás intro után szembesülünk vele, hogy bizony itt nem kell véresen komoly fantasy világra számítanunk, sőt, már-már paródiának is beillik a Majesty 2: The Fantasy Kingdom Sim alaptörténete. Az Ardania névre keresztelt világban ugyanis minden király hősként halt meg, minden király legyőzött valami gonoszt, amivel kiérdemelhette a nép csodálatát. Mivel nagyon sok királya volt már a birodalomnak, így gonosz sem maradt a föld színén. Itt a bökkenő, ugyanis az éppen uralkodó Leonard királynak már nem maradt ellenfél, így attól rettegett, hogy belőle nem lehet hős. Ezért összehívta a palota varázslóit, és megidéztetett velük egy borzalmas, pokoli démont, hogy azt legyőzhesse. Sajnos a démon túl erősnek bizonyult, így trónfosztotta Leonard királyt, Ardania pedig káoszba borult. Szerencsére bennünk, játékosokban folyik a királyi vér, és utolsó reménysugárként egyedül nekünk van lehetőségünk szembeszállni a démonnal, és visszaszerezni Ardania trónját. Az előtörténet adott, a közel 20 küldetés is hasonlóan mókás és parodisztikus jelleggel bír, amelyet nagyban alátámaszt udvari tanácsnokunk szövegelése és útbaigazítása is. A Majesty 2-ben...