Play harder

Two Worlds

Two Worlds

2014. jan. 16.

Azt hiszem, nem kell tömjént füstölnünk a 2007-es év emlékére, de azért egy röpke ismertető erejéig tekintsünk vissza erre az esztendőre, hiszen olyan nagyszerű játékokkal kényeztettek el minket, mint Portal, BioShock HL2 Episode 2, hogy csak a belsőnézetes akciókat említsem. Szerepjátékok tekintetében pedig akkor érkezett az egyetlen teljes értékű kiegészítő a 2006-os év játékának kikiáltott Oblivionhoz, és azt überelve jelent meg a lengyel csoda, a The Witcher, amely felrázta az „MMO mocsárban” fetrengő RPG-piacot! A The Witcher visszatette a klasszikus számítógépes szerepjátékot az őt megillető helyre, és mindenki, aki már évek óta áhítozott egy mély gyökerű szerepjátékra, mi több, csalódott az Oblivionban, az végre fellélegezhetett, hogy igen, a CRPG nem halott! A CD Projekt RED fejlesztette játékot hatalmas reklám övezte, nagy volt a hype, és tarolt is. Olyannyira, hogy egy másik, szintén 2007-es lengyel fejlesztésű szerepjátéknak szinte alig jutott levegő. A Reality Pump játéka az éppen épülő Riviai Geralt kultusz közepette kúszott fel csendesen a boltok polcaira. Nehéz volt felhívnia magára a figyelmet, mégis erős rajongói oldalak és közösségek formálódtak világszerte a Two Worlds köré. Nem véletlenül; a Reality Pump, ha nem is tudta megverni, csak megközelíteni a The Witchert, de egy korrekt szerepjátékot fejlesztett, ugyan újításoktól mentes RPG, de kétségkívül élvezetes és eltalált darab lett. Itthon a sevenM hozta forgalomba, és meglepően korrekt kiadást vehettünk kézbe, hiszen vaskos kézikönyvet is mellékeltek hozzá, ez pedig korántsem megszokott tendencia a sevenM – nél. A férfi játékosok figyelmét először biztos a borító köti le, hiszen a fekete hajú gótikus „metál szépség” mély dekoltázzsal kétségtelenül a játék egyik látványos eleme, de nem az egyetlen. Erről majd később, de nézzük ki is ez a hölgy!? Ő Kyra, az általunk megtestesített fejvadász nővére! Sajnos a játék során ritkán futhatunk vele össze, elvégre a főküldetés vezérfonala az ő felkutatása köré szövődik, amely nem éppen egy egyszerű feladat. Történt ugyanis, hogy 300 évvel ezelőtt Aziraal, a pusztítás istene megelégelte, hogy egyedül ő nem adhat lelket teremtményeink, nevezetesen az orkoknak, így háborúba taszította Antaloor földjét. Az ütközetek során Aziraal és orkjai mégis kevésnek bizonyultak a világ leigázásához, így elvesztették a csatát, Aziraalt pedig száműzték Antaloor síkjáról. 300 év után az orkok nem adták fel, eltökélt szándékuk volt bosszút állni Aziraal elsöpréséért, és...

Dungeon Party — Fogd a kincset és fuss!

Dungeon Party — Fogd a kincset és fuss!

2014. jan. 14.

Rendhagyó ismertető következik, már csak azért is, mert jómagam nem vagyok kifejezetten online játékos, most mégis egy masszívan többszereplős online játékról számolok be nektek. A francia Cyanide fejlesztőgárdához felemás érzések kötnek. Az idei évben nagyot alkottak a Blood Bowllal, persze az alapanyag adott volt az eredeti asztali játékból, de kár kötözködni. A Cyanide hű maradt a Blood Bowl társasjátékhoz és egy fantasztikus PC átiratot tett le az asztalra. Nálam év játéka, ennyi! A WarHammer rögbin felbuzdulva kicsit mélyebbre ástam magam a Cyanide pincéiben, és be kellett látnom, hogy ha saját kútfőből dolgoznak a srácok már korántsem olyan izgalmas a portfólió. A nem hivatalos PC-s Blood Bowl előd, a Chaos League egy minden tekintetben gyötrelmes játék volt. Elsősorban maga a design volt az, amely gyomorforgatóra sikerült. A karikatúraszerű karakterekkel hamar átestek a ló túloldalára, mert inkább lett idétlen és gusztustalan, mint jópofa az ábrázolás. A két felsorolt játékon kívül tucatnyi menedzserjátékkal álltak már elő, de az ő nevükhöz fűződik a LOKI névre keresztelt akció szerepjáték is. Elmondhatjuk, hogy a Blood Bowlon kívül maradandót nem alkottak. 2009-ben viszont nem csak a Vérfocival foglalkoztak a Cyanide fejlesztői, a manapság oly divatos csapatalapú, ingyenes online játékok frontján is feltűnt a franciák zászlaja. Mindenki majmolja a Team Fortress 2–t, nem egy stúdió állt már elő merész koppintásokkal. A recept egyszerű. Rajzolj karikatúraszerű, rajzfilmbe illő karaktereket, adj a kezükbe fegyvert, mázold be őket piros és kék színre, majd ereszd őket egymásnak. A Cyanide viszont szakított ezzel a majmolással, és alaposan megkavarta az alapfelállást. 2009 májusában megszületett a Dungeon Party névre keresztelt MMO. Miután október utolsó hetében rám hárult a hírezés, így futottam bele ebbe a játékba. (Ó, igen, valaha még volt hírezés a GD-n — Garcius.) Volt valami varázsa a képeken feltűnő, parodizált fantasy karaktereknek, így letöltöttem, és be kell valljam, nem csalódtam a játékban. A Dungeon Party lényege, hogy maximum 5 vs. 5 fős csapatokkal kell kirámolnunk egy-egy komplexumot, legyen az Drakula gróf kastélya, szellemkastély, kalóztanya, egyiptomi királysír vagy éppen egy játékterem. A két csapat egymás ellen és gépvezérelt ellenfelek ellen harcolva igyekszik megkaparintani a pálya kincses ládáját, azután meglóg vele, és a kijelölt kijárathoz juttatva a kincset megnyerheti a meccset. Természetesen a kincs megszerzése korántsem olyan egyszerű feladat....

Vindictus — Season 2

Vindictus — Season 2

2013. dec. 7.

Ahogy korábban említettem, a Vindictus fenn van a Top 5-ös MMO listámon, amit eredetileg azzal érdemelt ki, hogy kertelés nélkül a játékos képébe tolt egy kellemes prológust, egy koherens történetet és egy rendesen kidolgozott fejlődési rendszert a rombolható és fegyverként használható környezet mellé, amely még mindig csak kevés játékra jellemző. Mindemellett a Vindictus úgy maradhatott a Top 5-ös listán, hogy folyamatosan továbbfejlesztették. Évek óta nem játszottam vele, a régi karakteremet már elő sem tudtam csalogatni (de a nevét nem használhattam), ezt azonban nem bántam. Az előző cikk óta három újabb választható karakter, néhány komolyabb Raid és egy második évadnak nevezett játékrész is került a fejlesztések közé. (Megj.: sőt, nemrég megjelent az „Episode 3”… — Garcius) Az instance-rendszer nem változott; továbbra is felülsz egy hajóra egyedül vagy kis csapatot gyűjtve, azután mehet a hack’n’slash a választott nehézséggel, szanaszét trükközve a mobokat a különféle jártasságaiddal. Az új Raid helyszínekről annyit, hogy a korábbiakkal ellentétben ezek már durvább, nagyobb csapatos feladatok kivételesen kemény ellenfelekkel. Ellenben az új karakterekre érdemes kitérni. A régebbieket azért nem részletezem, mert eléggé az alapokat testesítik meg; a lovagnő Fiona a védekezésre alapoz, Lann támadó jellegű karakter két karddal, és a varázslónő Evie tűzzel és jéggel dobálózik. Velük szemben az újabb hármas a végleteket mutatja be. Lannhoz hasonlóan Vella is ikerkarddal csapkod maga körül, de akrobatikus stílusával gyakorlatilag egy búgócsigába épített darálóként tudnám jellemezni. Minden gombnyomásra könnyed ugrásokkal és irányváltásokkal reagál, védekezés helyett kitéréssel kerüli el, hogy lecsapják. Ha már a lecsapkodás szóba került, akkor a legkényelmesebb játékot eleinte Karok kínálja. A nagydarab srác emberderéknyi cölöppel a vállán indul csatába, és a boss-fightok eleinte csak abból állnak, hogy kiüti az ellenfelet, azután addig veri, amíg az magához nem tér. Azután ismét kiüti és addig veri, amíg az magához nem tér. Azután ismét kiüti és… Később Karok is nehezebb játékot kínál, például képes abszorbálni a kapott sebzést, és ehhez már ügyesnek kell lenned. Ahogy Veritix nevezte, a harmadik karakter, Kai nagyjából Legolas fogadott kölke lehetne. Az alkotók megmaradtak annyira a realitás talaján, hogy nem adtak neki túl sok közelharci lehetőséget, így ha az ellenfelek túl közel merészkednek, akkor összesen kétféleképpen megrugdoshatja őket. Távolsági harcnál viszont dúskálhatsz a lehetőségek között. A mechanikus íj egyetlen mozdulattal...

Vindictus

Vindictus

2013. dec. 7.

Úgy kezdődött a dolog, hogy már korábban felfigyeltem a játékra, mert nagyon éltették a fizikai motort. Akkoriban még csak Észak-Amerika és a Távol-Kelet játszhatott vele, de ma már létezik európai szerver is, így sorra került, kipróbáltam. Ha össze kellene írni a világ legjobb MMO-it, nálam a Vindictus biztosan helyet kapna az első tízben. Talán még az első ötben is. Oké, elismerem, hogy az első húsz-huszonöt szint még viszonylag gyorsan megvan, hamar fölébe növekedsz az ellenfeleknek, de a harmadik helyszínen már fel kell kötni a gatyát. Nagyjából itt kezdődik az a fajta játék, amely ténylegesen kihívásokat hoz, és még szólóban is taktikázásra kényszerít. Ugyan a karakterkészítés során nem sok lehetőséget kapunk, de a prológus lenyűgöző. Kiváló minősége csupán egy az erényei közül: emellett betekintést nyújt a játékmenetbe ugyanúgy, mint a fizikai motorba, és megalapozza a fő sztorit — ennél többet nem is kérek egy intrótól. A folytatásban még örültem volna néhány átvezető videónak, de összességében nem zavaró e hiányosság. A játék egyik érdekessége, hogy gyakorlatilag nem küldetéseket kapsz, hanem belecsöppenve egy háborús helyzetbe hosszabb-rövidebb történeteket játszol le. Akiket inkább csak az akció érdekel, azok valószínűleg idegesítőnek is találják majd a sok dumát, mert időnként csupán azért kell hatszor körbejárnod a falut, hogy beszélj egy rakás emberrel. Azonban, amikor ütni kell, akkor hirtelen megmutatkozik a Vindictus legfőbb erénye. Ez pedig a jól elkülöníthető nehézségi szinteket, a kiválóan működő pontrendszert és a szépen kidolgozott fizikai motort jelenti. Nem mindegy, ugyanis, hogy milyen nehézségi szinten játszol végig egy-egy csatát (Battle). Normálon nem sok bajod lesz az ellenfelekkel, de „hard” fokozaton megnövekszik a sebzésük és a pontosságuk, ezért jobban oda kell figyelned arra, hogy lehetőleg ne találjanak el. A gyorsabb vagy nehezen kiszámítható irányban támadó főellenfeleknél ez nem mindig egyszerű. Mitől működhet jól egy pontrendszer? Például attól, ha motiválja a játékost. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy minden csata előtt megnézem, mivel lehet még plusz pontokat begyűjteni. Az első alkalommal szerzett pontjaidat megnövelheted, ha az újrajátszások során más-más bónusz feladatokat teljesítesz, és míg néhány a szerencsén múlik, a többi a játékos képességeit teszi próbára. Például szerencse kell, hogy találj három ritka kristályt egy adott pályán. Azonban ahhoz már neked kell megteremtened a helyzetet, hogy például rúgásokkal, tárgyakkal vagy esetleg...

The Secret World — valós virtualitás

The Secret World — valós virtualitás

2013. dec. 1.

Gondoltatok már arra, milyen lehet a virtuális valóság a mai, otthoni, tehát a hétköznapokban is elérhető és megvalósítható formában? Nem általános értelemben gondolok itt a virtuális valóságra, hanem úgy, hogy nehéz legyen megkülönböztetni a virtuális világot a valóstól. Tehát egy olyan virtuális környezetre, amely különálló világnak tekinthető, mégis egybefolyni tűnik a jelen környezetünkkel. Nos, én gondoltam. Már évekkel ezelőtt is, és hiszek benne, hogy a jó (vagy akár a rossz) ötletek képesek egyszerre megjelenni több fejben is világszerte. (Szkeptikusoknak: ha valamire még nincs tudományos magyarázat, attól az még létezhet, nem?) Valószínűleg így volt ezzel a valós virtuálissal is, mert a Funcom megcsinálta és idén nyáron kiadta, ehhez pedig évekkel ezelőtt kellett felmerülnie az ötletnek, talán pont akkoriban, amikor nekem is ilyesmin járt az agyam. Nem is emlékszem már, mikor nyűgözött le MMO ilyen mértékben. Annak idején a The Secret World beharangozója is sajátosnak számított; a megszokott e-mailes hírlevelek mellett elindult egy Facebook-alkalmazás Titkos Háború (Secret War) címmel, amelyben a szociális hálódat kellett felhasználnod, hogy pontokat szerezz, ezáltal játékbeli tárgyakat, illetve maximális pontszámnál zárt béta kulcsot nyerj. A szokásos közöny + enyhe kíváncsiság keverékével vártam a játékot. A trailereknek csak egy részét néztem meg, és csupán fél szemmel figyeltem oda a nagy szavakra, amellyel hirdették a játékot. Azután kaptam egy béta kulcsot és nekiláttam. Az első néhány óra talán még nem mutat semmiféle újdonságot. A tapasztaltabb MMO-játékosokat valószínűleg a minőség lendíti majd át ezen a szakaszon. Városi környezetben indulsz, afféle tutoriállal, azután átugrasz az Agarthába, ami afféle köztes dimenzió, ahol a távolságok lerövidülnek. Az első helyszín Kingsmouth kisvárosa, amelyet zombik leptek el. Már megint a zombik, ugye? Ha sikerül túltenni magad ezen az agyonrágott sablonon, akkor belemélyedhetsz azokba a részletekbe, amelyek igazán egyedivé és valóban lenyűgözővé teszik a játékot. Ugyanis a Facebook csak a kezdet volt, a folytatásban továbbra is él az úgynevezett social networking, amit megfejeltek egy szépen kidolgozott-kiegyensúlyozott alternatív valósággal is. Ugyan én nem szeressem, ha a játék rámászik a társasági életemre, ezért ezzel nem foglalkoztam, de az utóbbiról van mit írnom. Kezdődik ott a dolog, hogy — eltekintve a zombiktól — Kingsmouth városkájának már a neve is Lovecraft műveit idézi (a név Kingsport és Innsmouth keveréke), aki mellesleg utcanevet is kapott (Lovecraft...