Play harder

The Witcher 3: Wild Hunt

The Witcher 3: Wild Hunt

2015. Sze. 13.

As it is appropriate, I had read over what I wrote about The Witcher 2 (TW2). To sum it up: In spite of being short and bugged, it renewed the CRPG genre. The graphics was so wonderful, and the story was so immersive that even the pipe-like paths in the wild areas were not irritating. And there was a really branching story that made replay not just possible but almost mandatory. So, it is clear why that game was so popular. And it is totally clear, why such a strong sequel arose overly high expectations for the third installment. You know, it really fills the bill, but exactly that caused certain flaws in it. My first impression about The Witcher 3 (TW3) was that it is like a free roam version of the second installment, but bigger and more beautiful. The freedom factor is enormous; with the exception of a few story-related places you can go anywhere, talk to anyone, and get almost anything independently of character levels. You get all these on such big landscapes that give you limits only if you are a fanatic explorer like me, and only after hours of sailing, running, riding on various areas like seas, prairies, forests and hillsides. The terrain is really diverse and picturesque. Maybe this is the reason why the story is not perceptively branching as in TW2. It simply didn’t incited a replay, and I missed this kind of motivating force. It is true that the consequences of your decisions may become evident after a time, and this helps to make the setting more life-like, but I simply did not regret any one of my decisions, so I was not motivated to play the game again from the first steps. In general, the witchers’ famous neutrality and Geralt’s principles are close to me, so I didn’t kill sensible creatures, and I did not care if the fanatic population of a whole village was killed by their own idols. I tried to persuade them to leave the Ladies of the Woods (three especially ugly and ruthless witches), but they didn’t do it, so they caused their own doom. This was typical in every quest:...

The Witcher 3: Wild Hunt

The Witcher 3: Wild Hunt

2015. Sze. 13.

Ahogy az ilyenkor illik, visszaolvastam, mit írtam anno a The Witcher 2-ről. Összefoglalva: rövid volt és bugos, mégis sikeresen megújította a CRPG műfajt. A játékos annyira elmerült a csodálatos grafikában és az eseményekben, hogy még a terepek korlátozott bejárhatósága sem volt igazán zavaró. Mindehhez hozzávesszük, hogy a szerteágazó történet nem csak lehetővé, de szinte kötelezővé tette az újrajátszást, és így máris érthető, miért vált a játék annyira népszerűvé. Az is tökéletesen érthető, hogy a sorozat ilyen erős folytatása után miért várt mindenki nagyon-nagyon sokat a harmadik résztől. Előrebocsátom, hogy meg is felelt az elvárásoknak, viszont pont emiatt alakultak ki bizonyos hibái. A The Witcher 3 (TW3) -ról az volt az első benyomásom, hogy olyan, mintha a második rész free roam változatának készült volna, csak még nagyobb és még szebb. A szabadságfaktor óriási, néhány sztorihelyszín kivételével bárhová elmehetsz, bárkivel beszélhetsz, és gyakorlatilag minden szintfüggetlenül elérhető. Mindezt két akkora területen kapod meg, hogy csak a hozzám hasonló felfedezők ütköznek bele a határokba, miután órákat hajóztak-futottak-lovagoltak mindenféle tengereken, pusztákon, erdőkben és hegyoldalakon. A terep tényleg óriási és változatos. Valószínűleg pont emiatt nem sikerült megoldani, hogy a történet ugyanúgy elkülönülő szálakon fusson, mint a második részben, és ezzel újrajátszásra ösztönözze a játékosokat. Nekem ez hiányzott. Igaz, hogy egyes döntések következményei csak hosszabb távon válnak láthatóvá, és ez is segít élővé tenni a világképet, de egyszerűen nem bántam meg a döntéseimet, így semmi sem motivált az újrajátszásra. Amúgy is közel áll hozzám a semlegesség, és általában véve Geralt elvei, ezért nem öltem meg értelmes szörnyeket, és nem érdekelt, ha egy falu fanatikus, elvadult lakosságát kiirtották a saját bálványaik. Előtte még megpróbáltam meggyőzni őket, hogy hagyják el az Erdő Úrnőit (három igen ronda és gonosz boszorkány), de nem tették, így saját maguk okozták a vesztüket. Ugyanez jellemző volt minden küldetésre. Nem hazudtam csak azért, hogy mentsem a bőrömet vagy megmentsek valakit, aki nagyon is megérdemelte a sorsát. Hazudtam viszont azért, hogy a kényszerűen tolvajkodó alakváltó vagy a rasszista városőrök által üldözött szukkubusz-kurva elhagyhassa a várost. Ebben a játékban az embereket sajnálod a legkevésbé, szinte már várod, hogy mikor vághatod el egy-egy mocskos szájú, fajgyűlölő barom torkát. És ha már vágás… A harcot kiválóan kiegyensúlyozták, egészen addig, amíg fel nem szedsz...