2015. ápr. 8.
Ha nem lett volna George Orwell és az 1984, akkor sok másik műalkotás sem születhetett volna meg. Bradbury: Fahrenheit; Lem: Éden; Terry Gilliam: Brazil; David Bowie; Eurythmics – a teljesség igénye nélkül. Ja, és persze ott van még a Remember Me videojáték. Jean-Maxime Moris, a játék kreatív igazgatója elmondta egy interjúban, hogy eredetileg a globális felmelegedés témájával akartak foglalkozni egy tengerparti városban, de végül inkább (nem így fogalmazott, de akár ki is mondhatta volna) megújították a cyberpunk műfajt. Az 1980-as évek technológiai alapjaira született cyberpunkot nagyjából ráigazították a 2010-es viszonyokra. A stílusjegyek nagyon határozottak. Neo-Párizs akár Night City is lehetne az óriási holoreklámokkal, a térfigyelő drón kamerákkal, a kiber-rendfenntartókkal, és a vertikálisan megkülönböztethető társadalmi osztályokkal. Ezt a várost járhatjuk be egy meglehetősen lineáris történeten belül, és be kell valljam, hogy lenyűgözött. Nem csak a látványorgia, a tökéletesen felépített cyberpunk környezet, de minden más is, ami ezt erősíti. Folyamatosan kapod az információkat erről a szép, új világról, amelyben betiltották a lőfegyvereket, mamutcégek és „szabadon” választott diktátorok uralkodnak, a középosztály eltűnt, és az emlékek többet érnek az aranynál. Minden akció-kalandjáték három legfőbb eleme a hangulat, a játékmenet és a harc. A világképről nem szeretnék többet írni a fentieknél, úgyis csak áradozni tudok róla, mondhatni a hangulat erőfeszítés nélkül elviszi a hátán az egész játékot. Természetesen, a látványt gyönyörűen alátámasztja Olivier Deliviére hátborzongató zenéje, és egyetlen apró dizájnelemet sem éreztem oda nem illőnek. A legtöbb kritikát a játékmenet kapta. Elmondtak róla minden rosszat; a lineáris történet során elronthatatlan platformugrásokkal közlekedsz a harcterek között, ahol mindig többes számban jönnek az ellenfelek. Tényleg ez a baj? Hány ilyen játék van? Az, hogy nem kell nagy ügyesség a falmászáshoz, csak segít továbbhaladni a történetben. Nem fontos játékelem; számomra inkább az az idegesítő, amikor egy-egy nehéz ugrálós résszel megakasztanak a folyamatosságban, értelmetlenül növelik a játékidőt, és úgy érzem, hogy órák alatt alig haladtam egy kicsit a történetben. De mutatok egy másik nézőpontot: nem szokás kritizálni az akciójátékokban felbukkanó RPG-elemeket, sőt, ezek miatt szoktak szerepjátékoknak nevezni egyébként teljesen más műfajú játékokat (például az inkább taktikai kalandjáték Mass Effect 2-t, vagy a hack’n’slash Diablót). Ha ez teljesen elfogadott, akkor miért baj, ha egy történet- és világkép-központú kalandjátékban felbukkan néhány platformer elem? Nem várom...
Legutóbbi hozzászólások