A sötétségtől való félelem az ember egyik elemi ösztöne, amelyet a többség idővel megtanul elfojtani. Ennek okán a fény és a sötétség mindig is a horror műfaj alapvető eszköze volt — az egyszerű és zseniális ötlet csupán annyi, hogy tegyük a fényt fegyverré, a sötétséget pedig ellenséggé.
Alan Wake amerikai bestselleríró, krimi és thriller kötetei méltán tették világhírűvé. Élete tökéletesnek tűnik a túlbuzgó menedzserrel, szép lakással, még szebb feleséggel, felfelé ívelő sztárkarrierrel és rengeteg rajongóval — azonban olyan gonddal küzd, amely a legtöbb művészt megkísérti legalább egyszer életében. Alkotói válságba került, minek eredményeképpen történetünk kezdetén már két éve nem sikerült írnia egy árva sort sem. Felesége, a bájos Alice második nászutat szervez a festői Bright Falls kisvárosba, ahol reményei szerint Alan nem csak csodás romantikus pillanatokat, de ihletet is lelhet.
Azonban Alan nem talál mást, csak kétségeket, fájdalmat és az iszonyat megnyilvánulásait. Ráadásul ezek a borzalmak az épp készülő regény lapjairól elevenednek meg, amelyre ő — vagyis a játékos — egyáltalán nem emlékszik.
Spoilermentesen nem is lehet ennél többet mondani a történetről, hisz’ a játék első percétől kezdve folyamatosan jönnek a meglepetések. Ez egyben az egyik fő elem, amely meghatározza az Alan Wake játékmenetét és hangulatát. A sztori szinte minden pillanatban élő és filmszerű, egy percre sem ötlik fel bennünk, hogy végül is egy játék pályáin bolyongunk. Szerencsére, az a jól ismert érzés sem jelenik meg, hogy láncon rángatnak; „menj ide, menj oda, véletlenül se kíváncsiskodj!”. Az egész játék sokkal inkább hajaz interaktív regényre, vagy ami még hálásabb hasonlat, magas színvonalú pszichothriller sorozatra. Szándékosan; a készítők még rá is játszottak erre a hangulati elemre a különböző epizódok közötti főcímmel és „az előző rész tartalmából” bejátszásokkal. (Először majd leestem a székről, amikor az öblös hangú narrátor bemondta hogy: „Previously on Alan Wake…”)
Első hallásra talán idegenkedhetünk ettől az epizodikus megvalósítástól, de nyugodt szívvel mondom; rettentő hangulatosra sikerült, ráadásul minden epizód csattanóval végződik, és minden újabb rész elején lesz egy kis idő fellélegezni. (Mint a horrorokban általában; a legfélelmetesebb jeleneteket felváltják a reménytelibb és világosabb részek, hogy azután váratlanul érjen az újabb rémálom.)
Ilyen epizódokból szám szerint hat van, a játékidejük a 2 órától akár 4-5 óráig is terjedhet. Az alaposság okoz ilyen nagy időbeli különbségeket; normál fokozaton akár át is rohanhatsz egy-egy epizódon, így elég kb. két óra játékidővel számolni — de ha be akarod gyűjteni az extrákat, bejárnád a nagyobb vagy eldugottabb területeket, akkor bizony sokkal hosszabb részekkel kell számolnunk. (Hard és nightmare fokozaton egyenesen ajánlott a rejtett tárgyak és lőszer felkutatása!)
A játék hangulatos tutoriallal kezdődik, amely Alan rémálmában játszódik. Ezt követően érkezünk csak meg a nappal rettentően szép és hangulatos kisvárosba (sőt, a Skyrim mellett szerintem messze a legszebb tájat kapjuk amit játékban csak lehet). (Ez kissé merész kijelentés volt; tudnék még példákat — Garcius) Az USA északi területein egészen szokványos, hegyvidéki kisvárosról beszélünk, amit gyönyörű tó és lélegzetelállító völgyek, dombok, fenyves erdők vesznek körbe. Első pillantásra korántsem egy horrortörténet ugrott be a helyről (inkább a Miért éppen Alaszka), de mégis éreztem benne a potenciált. A völgyben fekvő városkát éjszakánként sűrű köd lepi el, a végeláthatatlan hegységrendszer pedig teljesen elzárja a külvilágtól. Még be sem futott a komp — amelyen Alice elkattintott pár fotót Alanről, vagyis rólam, azután beszélgettem egy kicsit a helyi rádió idős műsorvezetőjével —, lelki szemeim előtt máris felbukkant Stephen King műveinek árnya. Leginkább a Titkos ablaké és a Ragyogásé. Vagy épp a Twin Peaks úgy általában.
Bright Falls városnak és környékének, sőt a játék egészének szinte szaga van. A hanghatások, a részletgazdag grafika, a szereplők élethűsége, és olyan apró hangulatelemek, mint a fényfátyolban gyémántként megcsillanó porszemek, vagy a fák lengedezésétől le-lehulló levelek egyszerűen magukba szippantják elménket, gondolatainkat. Az első tíz perc után már bomba is robbanhat a szobánkban, elég nagy lesz rá az esély, hogy annak sem sikerülne kiragadnia a kalandból.
A játékmenetben létfontosságú a folyamatos interakció más karakterekkel. A város valóban él és mozog, a benne lakók pedig virtualitásukban valódi emberek, akikkel hosszas (valóban hosszas) beszélgetésekbe elegyedhetünk. Akárcsak a valóságban, a szereplők nem várják meg, hogy gombokat nyomogassunk előttük, egyszerűen beszélni kezdenek felénk, de az sem ritka, hogy lereagálják, amit teszünk.
Ha találunk egy rádiót, hosszasan hallgathatjuk az adását, ami sohasem ismétlődik, illetve tévét is nézhetünk, amely főként este érdekesebb, amikor a Night Falls című műsorban horror-rövidfilmeket vetítenek.
Bright Falls tehát élő, lélegző város. Legalábbis, amikor ideérkezünk, még az…
Az Alan Wake talán legizgalmasabb húzása a fény (aktív!) alkalmazása. A történet szerint egy sötét hatalom ejti rabul Bright Falls lakóit és fordítja őket a saját oldalára. Alice-t, Alan feleségét elrabolja a mélység, az író pedig autóbalesetből ébredve egy teljesen megváltozott városban találja magát, miközben egy özvegyruhás öreg nő árnyképe és hangja kísérti. A kezdés alapján a történet pofonegyszerűnek, sőt már-már sablonosnak tűnhet, ám ezt már az első epizód többször megcáfolja. Nemsokára a nyomunkba ered a sötétség, úgy ahogy van, mindenestül, mi pedig újra és újra ráébredünk, hogy „a sötétben nem bízhatsz senkiben!”
No, de itt van nekünk a fény! Filmszerű játékmenete, rengeteg olvasni- és néznivalója mellett az Alan Wake azért mégiscsak a túlélőhorror műfajába tartozik, azaz saját megnevezése szerint psyhological action thriller. A harc legfőbb eszköze a fény lesz, hisz ellenfeleinket maga a sötétség kerítette hatalmába. A zseblámpa tehát Wake kezében nem csak a tájékozódást segíti majd, de éppúgy fegyverként funkcionál, mint a pisztoly. (Később a zseblámpa mellett nagyobb kézi és fixált reflektorok, utcai lámpák, tűzijátékok is a főszereplő segítségére lesznek.)
A sötétségtől uralt embereket, vagyis leggyakoribb ellenfeleinket (a megnevezésük Taken, vagyis „elraboltak”), csakis a fény bevetésével tehetjük el láb alól. Ebben a zseblámpa lesz az elsődleges eszközünk, amivel egy bizonyos ideig fókuszálnunk kell az ellenfelünkre, hogy annak sötét védelme „kisüljön” (akár egy energiapajzs). Ez látványos fényrobbanással következik be, ezután pedig szabadon tüzelhetünk valódi fegyverünkkel. A lámpa fontossága miatt folyamatosan és éppen annyira kell figyelnünk az elemek állapotára és számára, ahogy a fegyverek töltényeire. Ugyan ellenféltípusból igen kevés van és nem számíthatunk óriási szörnyekre (amennyiben egy életre kelt kombájn nem számít annak), a harc mégis vérfagyasztó és izgalmas még a századik alkalommal is.
Ehhez kétségkívül hozzájárul fegyverarzenálunk, hisz bevethetünk villanóbombát gránátként, fáklyát hogy távol tartsuk az elraboltakat, a jelzőpisztoly pedig szabályos rakétavetővé, szó szerinti tömegoszlatóvá válik a kezünkben. Mindemellett a harc fontos eleme a kitérés is, amely nem csak látványos – filmszerű lassítással oldották meg, ami szlengesen megfogalmazva egyszerűen cool –, de valódi, gyakorlati haszna is van, hisz’ jó reflexek nélkül biztosan nem húzzuk sokáig a sötétben. Nem egyszer jutott eszembe, hogy Bear Grylls simán betehetné a Túlélés törvényei új évadába a „Túlélési stratégiák Bright Falls-ban” című epizódot.
Az elraktározható fegyverek mellett még felhasználhatjuk a környezetünket is. A játékban számos helyen találunk reflektorokat, lámpákat, követőfényeket, amelyeket beindítva valódi mészárlást rendezhetünk a „feketék” vagy az életre kelt tárgyak között.
A harc maga is filmszerű lett, a fény alkalmazása miatt pedig borzalmasan látványos és egyedi. Bár engem mindig is jobban érdekelt a történet, mint a harc és az akció, bevallom, nem egyszer fültől-fülig érő mosollyal vágtam át magam az ellenfelek tömegén (a tömeg alatt itt maximum 10 ellenfelet kell érteni, ugyanis ennél több ellen esélytelen lennél). Nem is tudok hangulatosabb akciót elképzelni, mint amikor minden irányból árnyak közelítenek, gyújtasz egy élénkvörös fáklyát és ledobod a földre, mire a sötétség sziszegve hátrahőköl. Kézbe veszed a zseblámpát, a sörétest vagy a jelzőpisztolyt, és sértetlenül, szinte mozdulatlanul megnyered az ütközetet. Ez persze a legritkább eset, hisz a töltényekkel, és főleg az erősebb fegyverekével spórolni kell, de azért volt néhány pillanat, amikor bőszen dőzsöltem és mértéktelenül ontottam magamból a fényt és az ólmot.
A fénynek nem csak a harcban van szerepe; a tájékozódást is segíti. Általában a checkpointok a nagyobb fényforrások alatt lesznek, ahogy gyógyulni is itt tudunk. A játékban semmiféle mentési lehetőség nincs, de szerencsére legfeljebb 10-20 percenként biztosan találni fogunk visszatöltési pontot.
Mindenképpen érdemes megemlítenem az Alan Wake külső vonatkozásait, mind a játékvilág, mind pedig az irodalom tekintetében. Mivel a történet szerint Alan egy bestselleríró, elkerülhetetlen volt, hogy valóban létező, híres horrorszerzők közvetve megjelenjenek. Hogy értsétek, miről van szó; a történet egy Stephen King idézettel kezdődik, de később találkozhatunk a mester leghíresebb műve, a Ragyogás legendás helyszínére hajazó bozótlabirintussal is. Az írók közül érdemes még megemlíteni H.P Lovecraftot, akit nem csupán megemlítenek (nem is egyszer) a játékban, de komoly utalásokat találtam a novelláira is. (A vicc az, hogy talán a Call of Cthulhu játékban sem éreztem magam ennyire közel Lovecraft világához, mint Wake történetében.)
Kissé erőltetett Hitchcockot emlegetni egy horrorjáték esetében, főként a Madarakkal egy lapon, de ez jelen esetben majdhogynem elkerülhetetlen. A varjú a sötétség szimbóluma majdnem mindenhol a világon, így ellenfeleink közt hatalmas varjúrajok is megjelennek majd. (Megjegyzem, szerintem a legfélelmetesebb és legidegesítőbb ellenfelek a játékban — és mégis működik a dolog.) Ezek a varjúcsapatok tényleg hatalmasak. Amit eddig a Resident Evil sorozatban, vagy bármely más játékban láttál, csak leszakadt fiókacsapat lehetne a Bright Falls-i rajokhoz képest. Nem egyszer már messziről látjuk, amint százasával repkednek az égen, szinte eltakarva a teliholdat, feketévé (és idegesítően zajossá) változtatva az eget.
Ha a játékokat nézzük, szintúgy nem mehetünk el szó nélkül legalább egy cím, vagy inkább franchise mellett. Silent Hill. A játékban ugyan konkrét utalás nincs a japán vonatkozású elődre, kár lenne tagadni az inspirációt, ötletmerítést és tiszteletadást. A kisváros belterjes hangulata, a köd, az autóbaleset, valamint a főszereplő motivációja, aki eltűnt kedvesét keresi, mind-mind olyan elemek, amelyek erőteljesen emlékeztetnek a Silent Hill játékokra. Jótól lopni — szokták mondani — nem bűn, az Alan Wake pedig e frázis létjogosultságának iskolapéldája. Ugyan, az első fél órában már kezdtem kétségbeesni, hogy csak egy Silent Hill klónról van szó és a főhős csupán egy Harry és James keverék, de szerencsére a játék fricskát mutatott, és önállóságával, egyediségével a földbe is döngölte tévhiteimet (nem is egyszer).
A mai nagy címek közt már-már elengedhetetlen, hogy a játék valamennyire epikus és/vagy monumentális legyen. Eltöprenghetnénk rajta, melyik játék vagy játékok is kezdték el ezt a hagyományt (lenne is egy-két tippem), de ezen most felesleges rágódni. Tény, hogy ezt lehet igényesen vagy nevetségesen és öncélúan is tenni, a kérdés csak az, hogy az Alan Wake melyik táborba tartozik?
Szerencsére az előbbibe! Épp csak annyira hatásvadász és epikus, ahogy egy hasonszőrű filmsorozat is lenne. Hogy egy példával éljek, a játék elején sikerül elérnünk egy biztonságosnak tűnő házat, ahová egy baltás őrült kerget minket (aki nem értené az utalást, annak itt Alan megemlíti Jack Nicolson baltás jelenetét a Ragyogásból). Miután épp sikerül megnyugodnunk, a ház előtt álló bulldózer egyszerűen csak (teljesen magától) beindul és nekiront a háznak.
Masszív ház ez – mondom magamban –, nem lehet nagy a baj. Azonban a ház a hegy szélére épült — persze, miért is ne —, így elkezdünk az épülettel együtt zuhanni. Alig pár másodpercünk lesz csak, hogy megmeneküljünk, és amint kiugrottunk, végignézhetjük, ahogy a lakóalkalmatosság hatalmas robajjal lebucskázik a hegyen (később a hegyről leérve el is megyünk mellette).
Ilyen és ehhez hasonló jelenetek minden fejezetben többször előfordulnak majd, aminek hatására (és ez az egyik legizgalmasabb az egészben) soha, sehol nem érezhetjük magunkat biztonságban.
Ide tartozik még az a tény, hogy akár az előbb említett buldózer is, szinte bármelyik tárgy ránk támadhat, ha azt magával ragadja a sötétség. Amikor először emelkedett egy roncsautó a magasba, majd lendült iszonyatos sebességgel felém, épphogy bele tudtam kapaszkodni a kitérés gombba, mielőtt palacsintává lapított volna. Sohasem gondoltam volna, hogy egyszer leírok ilyet: egy lebegő hűtő is lehet félelmetes…
Hú-hú-hú, eddig úgy tűnik, minden tökéletes! Az Alan Wake epikus, a története fordulatos és izgalmas, az akció vérpezsdítő. De valóban minden a legnagyobb rendben van? Öt év fejlesztés után tökéletes játék született? Na ne!
És nem is. Nem tökéletes, még ha rég is találkoztam a műfajában a tökéletességhez ennyire közel álló játékkal. A számomra legidegesítőbb hiba talán bizonyos mozdulatok animációja volt. A harc és a rohanás animációja elképesztő, de ha át akarunk ugrani egy kerítést, vagy fel akarunk pattanni egy dobozra, azt nem mutatja olyan szépen, mint a Resi új részeiben, vagy a Shattered Memoriesban. Alan egyszerűen csak fent terem, már ha elsőre sikerül. Ha nem, akkor addig pattogunk páros lábbal az akadály előtt, míg rajta nem leszünk. Ez úgy képzelendő el, hogy a páros lábbal, egy helyből, a kéz mozdulata nélkül egy méter magasba felugrás esete. Na jó,.Alan néha rásegít a kezével, de öt év fejlesztési idő után ez szimplán igénytelen.
A másik hasonló az ajtók nyitása. Alan meg sem fogja a kilincset, egyszerűen csak fejjel megy neki, vagyis a testünkkel nyitjuk ki, mintha olyan bonyolult művelet elvégzésére, mint egy kilincs használata, a sokat próbált bestseller író már nem lenne képes.
És tudjátok, mi az elképesztő? Hogy ez egyáltalán nem rontja a játékélményt. Próbáltam szörnyen elfogulatlan és objektív lenni, de akkor is… egyszerűen nem lehet ennél komolyabb hibát felhozni a játék ellenében. Nem egyszer szándékosan kellett erőltetnem magam, hogy tegyem már le, mert így nem marad holnapra. Annyira zavart ez a kevés hiba, hogy muszáj volt körülnéznem a világsajtó értékelései között és nagyjából ott is ugyanezt találtam. Arcpirítóan magas pontszámok társaságában.
A videók és képek alapján sokan csőjátéknak gondolhatják az Alan Wake-et, és ez igaz is, ha az ember csak az ösvényeket és a checkpoint-jelzőt nézve rohan végig a játékon. Azonban az erdős területeken bárhol letérhetünk az ösvényről, néha meglepően nagy és tágas terekkel találkozhatunk. Nemcsak izgalmas, de érdekes is alaposan végigjárni minden területet, ugyanis folyamatosan extrákra bukkanhatunk. Ezek közül a legfontosabb Alan elveszett legújabb művének, vagyis a játék tulajdonképpeni regényverziójának laponkénti felkutatása.
Mint azt említettem — és ezzel nem árulok el semmit, mivel a trailerek is ezt pufogtatták —, Alan rájön, hogy a borzalmas események mind a saját regényének megelevenedett jelenetei (sőt, a többi szereplő is rájön). Így a történettel párhuzamosan, laponként megtalálhatjuk a részleteket, amelyek segítségével felfedezhetjük a múlt elfeledett emlékeit, de néha a jövő eseményeit is. A regényrészletek aktív szerepet kapnak a játékban, és ha mindet meg akarjátok találni, néha bizony le kell térni a biztonságos ösvényről és bele kell gyalogolni a sötét, sűrű ismeretlenbe.
Ha már itt tartunk, minden idők egyik legizgalmasabb játékos kihívása (szerintem), az Alan Wake regényrészleteinek megtalálása. Persze, összességében nem túl nehéz elérni ezt a címet, ha ilyen sokszor le kell térni a biztonságos útról, hogy felleljünk egy-egy lapot, és mellette a játék izgalmas információkkal bombáz folyamatosan. Így az „achievement” és a történet apró részleteinek megismerése egyformán a kutatás hajtóereje. Azonban egyes oldalakat csak az első végigjátszás után elérhetővé váló Nightmare fokozaton találhatunk meg. Ha már külön bekezdést kapott ez a gémeridegestő gyűjtögetés, megemlítem, hogy számomra ebben a játékban voltak az utóbbi idők legpoénosabb elnevezésű és legértelmesebbnek tűnő achievementjei. Nem éreztem úgy — mint sok más játék esetében —, hogy muszáj volt egy csomó olyan achit kitalálni, ami halálos nagy ökörség, de valamiből össze kellett rakni a mágikus ezer pontot.
Furcsa, de a látványról még meg sem emlékeztem. Azt hiszem elkapott a hév. Ideje kiköszörülni az objektivitásomon esett esetleges csorbát.
A játék szép, ehhez kétség sem fér, ám szépsége kétoldalú. A táj elképesztően néz ki, és mindvégig az az érzésünk van, hogy kilométerekig elláthatunk (néhol bizony tényleg így van). A készítők gigantikus és hihetetlenül részletgazdag világot építettek fel hat epizódban. Közelről nézve talán néhány textúra elnagyoltnak tűnhet, de ilyen sűrű és élőnek tűnő erdőt, bozótot korábban még egy játékban sem láttam. A fák animációja, amint a szélvihar a lombjaikba akaszkodik, nem egyszer tett libabőrössé.
Gondolom, nem meglepő, ha azt mondom, a fények látványa szinte tökéletes, ilyen valósághű fény-árnyék játékot talán még sohasem láttam. A jó kinézet mellett a fény rettentő hangulatos is, szinte félistennek érezheti magát a játékos, ha egy nagy hatótávolságú reflektorlámpa van a kezében, és mellette még rendelkezik mondjuk pár villanóbombával. Emberek ellen ugyan semmit sem ér vele, de az Alan Wake-ben a túlélés ilyen kincsek begyűjtésén múlhat. Ezen kívül — és ez sem mellékes —, piszok jól néznek ki. A táj sajátossága, hogy mint azt már mondtam, szinte semmi sem gátolja a kilátást, így nem egyszer már az epizód elején láthatjuk a kilométer távolságban lévő helyszínt, ahová el akarunk érni.
Összességében tehát az Alan Wake szép. Kápráztató, bár nem a legszebb, amit valaha láttam. Újra csak ismételni tudom önmagam: Bright Falls és környéke él. Nyoma sincs az egyes játékokra jellemző sterilitásnak és logikátlanságnak. A „pályák” felépítése racionális, mégis érezzük rajtuk a zabolátlan természet folytonos jelenlétét. A város utcái, a sűrű erdő, a hegyi ösvények, a bányák és az elhagyatott, romos bányavárosok hihetővé és szerethetővé teszik a helyszíneket. Rám ilyen hatást csak Silent Hill városa tett korábban, Raccoon City zárt, csőszerű és videójátékra optimalizált felépítése messze áll Bright Falls városkájától.
Még meg kell említenem az autós részeket, amelyek kicsi, ám annál hangulatosabb elemei a játéknak. Szó sincs az Alone In The Dark borzalmas, előre renderelt autós jeleneteiről; itt bármikor be és kiszállhatunk a kocsinkból, amikor éppen nem állja azt körül hat árny vagy épp nem rajtuk gázolunk át.
Az ilyen akciójelenetek teszik túlélőhorrorrá a játékot, de a meghatározás csak félig igaz; a történet ugyanis inkább a pszichothrillerek hangulatát idézi. Szörnyek helyett itt valódi emberek árnyai ellen küzdünk és valódi emberekkel találkozunk, akik kicsinyes, önös céljaikat tartják szem előtt, annek megfelelően gyűlölnek, hazudnak, félnek, és szeretnek. Ez az, ami a hiányzik majd’ minden, az utóbbi időben megjelent túlélőhorror játékból.
Tehát sokrétű játékról van szó, ami manapság valóban kuriózumnak számít. Összességében ugyan nem tudom mit lehetett ezen öt évig fejleszteni, de b*zeg, akkor is, rohadtul megérte várni rá!
Sokak szerint rövid és befejezetlen. Ezzel csak félig értek egyet, hisz számomra cseppet sem volt rövid, majd minden epizóddal 4 órákat töltöttem (a célom az összes regényrészlet megszerzése volt, és jelentem; sikerült! ), de ez a játékostól is erősen függ. Ha valakinek kevés az ideje, átrohanhat rajta, bár ezt nem ajánlanám, végül is egy jó könyvben sem ugrom át oldalakat, ahogy a jó sorozatnál is kivárom a reklámszünetet, akármennyire kell már brunyálni.
Ellenben a történet bár teljes, mégis befejezetlen. Személy szerint én ezt semmiképp nem nevezném hibának, mivel a készítők már a játék megjelenése előtt bejelentették, hogy folyamatosan jönnek majd a letölthető plusz epizódok, amelyek kiegészítik vagy előre is mozdítják majd a sztorit, amíg meg nem érkezik a második rész. (Nem kérdés, hogy lesz második!) Ha mégis hiányérzeted lenne a végén, valószínűleg jó érzéssel tölt majd el, hogy Bright Falls felét sem fedezted fel, és a titokzatos vidék még tele van rejtélyekkel.
Az Alan Wake érett, felnőtt játék, így bizonyára jó ideig nem felejtjük majd el. Arról nem is szólva, hogy ha egy játékban H.P Lovecraft és Ozzy Osborne neve egymás mellett áll, akkor az alapvetően nem lehet rossz!
Alan, ne, még ne ébredj fel! Remélem, évekig bolyonghatunk még vérfagyasztó agyszüleményeid világában!
—Árnyék—
Cím: Alan Wake
Kiadó: Remedy Entertainment
Fejlesztő: Remedy Entertainment
Honlap: http://www.alanwake.com/
Stílus: horror, pszichothriller, akció
Ami tetszett:
nagyszerű hangulat
interaktív mozi
vérfagyasztó történet és játékmenet.
Ami nem tetszett:
néhol suta a mozgás
No comments
Trackbacks/Pingbacks