Hangulat tekintetében a Batman: Arkham Asylum nem egy Bioshock, ráadásul nincs benne semmi újítás, mégis véresen komoly akció-kaland játékot hoztak ki a képregényes alapokból. Még egy csipetnyi Metal Gear Solid (vagy mondjuk Splinter Cell) utánérzés is felderengett. „No így már nagy baj, nem lehet!” gondoltam. Lássuk, mennyiben lett igazam!
Kicsoda Batman?
Batman a valaha született egyik legismertebb szuperhős. Kalandozását a képregény-bumm elején, tehát 1940 körül kezdte a DC Comics számos más hősével együtt.
Amióta Bob Kane papírra álmodta 1939-ben, Bruce Wayne/Batman az egyik legellentmondásosabb és legsötétebb képregényhős. Eredetileg két pisztollyal szaladgált, mint Max Payne (no Bullet Time), és nem moralizált, ha ki kellett lyuggatnia néhány bűnözőt. Az eredetileg detektívantológiákban megjelenő hős hamar az olvasók kedvence lett, és ezt pont azzal érte el, ami addig minden hősből hiányzott: múltja komor és sötét, rémisztő megjelenésével félelmet ébreszt ellenfeleiben, a bűnözők megtestesült rémálmaként jelenik meg. (Jelmeze eleinte még kissé kölcsönzőszagú volt, de idővel a rajzolók egyre valószerűbb ruhákat álmodtak rá.) Ez persze még nem minden, hisz Batman legfontosabb tulajdonsága mégsem az, hogy milyen félelmetes vagy kemény. Inkább az, hogy ő minden idők egyik legjobb detektívje.
Az eredeti Batman-történetek tehát nem a csihi-puhiról szóltak: szociopata szuperbűnözők próbáltak káoszt szítani egy amúgy is korrupt, sötét városban. Batman az ügyeket nem az öklével, vagy sztreccshacukás barátaival karöltve oldotta meg, hanem egyedül, magányos fark… denevérként, főleg detektívképességeire hagyatkozva.
Az egyre sötétebb lovag
E komor kezdet idején Batman az emberi bosszúvágy és módszerekben kevéssé válogató igazságosztás jelképe volt. A hatvanas évek második felében Adam West legendás alakításában elevenedett meg egy televíziós sorozatban, amely a filmes camp (olyan művészeti forma, amely minden területen a rossz ízlés szubkultúrájára alapoz) talán legnyilvánvalóbb példája. Kitört a Batman-láz, az eladási mutatók hatalmasat ugrottak, de ezt a vonalat nem lehetett sokáig fenntartani. Az eredeti karakter nem ilyen, így lassan szükségessé vált egy mozivásznon történő vérátömlesztés.
Tim Burton első próbálkozása dicséretes volt, olyannyira, hogy Oscart is hozott, ami azért nagy szó, mert már akkoriban is lenézték a képregény-adaptációkat. Batman kemény, sötét és okos volt, Joker pedig hihetetlenül őrült (Jack Nicolson elképesztő alakítást nyújtott). A második rész már nem muzsikált ilyen szépen, Burton többet csorgatott bele nem teljesen egészséges fantáziájából, és emiatt a filmben Gotham City leginkább a Karácsonyi lidércnyomás halloweeni városához hasonlított. (Nem szólva a megkérdőjelezhető színészi teljesítményekről — bár Michelle Pfeiffer megkérdőjelezhetetlenül szexi volt bőrruhában.)
A további két részről csak szőrmentén teszünk említést. A harmadik epizód agyatlan akció-látvány orgiává degradálta a sorozatot, a negyedik pedig egyszerűen elbagatellizálta és nevetségessé tette.
A reboot két eddigi filmjét biztos, hogy senkinek sem kell bemutatni: a Batman Begins és a Dark Knight egészen új alapokra fektette a sorozatot, és bár mindkettő ígéretes próbálkozás (személy szerint nekem a Begins nem jött be), ezekből már szinte 100%-ig hiányzik Batman detektív aspektusa. (A WayneTech kütyüi vették át ezt a szerepet.)
Az 1989-es képregény és a játék közti teljes címegyezés megtévesztő lehet. A két történetnek ugyanis szinte semmi köze nincs egymáshoz. A képregény a legendásan elvont író, Grant Morrison tollából született, és az addig megjelent Batman történetektől eltérően teljesen pszichológiai vonalra helyezte a sztorit. Őrültek fejébe láthattunk bele és minden olyan elképesztően művészi megvalósításban jelent meg, amilyen ritkán mutatkozik e műfajban.
Az Arkham elmegyógyintézet története ízig-vérig művészi alkotás volt mind történetszövés, mind pedig grafikai kivitelezés terén. Aki teheti, nézzen rá, vagy leginkább vegye meg, ugyanis nemrégiben nálunk is megjelent, meglepően igényes kiadásban. Felmerülhet a kérdés, hogy jó választás volt-e a készítőknek a képregénnyel azonos című művet alkotni, hisz így fel kellett nőniük annak szellemiségéhez és minőségéhez, még ha nem is adaptációról, hanem teljesen különálló történetről van is szó, de szerencsénkre a kérdésre pozitív választ kapunk. A játék megérdemli a megtisztelő címet, hisz ahogyan ez egyre inkább begyűrűzik a képernyőkre, művészi alkotás született. (Talán a Bioshock világának volt hasonlóan lehengerlő és elvont hangulata – egyébként, ami a látványt illeti, az alkotók bevallottan sokat merítettek ebből a játékból.)
Ha minden létező adaptációt számba veszünk (a játékokat nem is érdemes, mert leginkább a szánalmas kategóriába tartoznak), akkor Batman valódi szellemiségéhez leginkább az 1992-ben induló rajzfilmsorozat áll közel, amelynek többszörös Emmy-díjas epizódjait Paul Dini írta. Hogy miért is fontos ez a név? Egyrészt, ha kezünkbe vesszük a Batman: Arham Asylum dobozát, rögtön szembeötlik, másrészt érdemes tudni róla, hogy a főleg gyerekeknek szóló első epizódok után ő látta el komolyabb témákkal és kidolgozottabb karakterekkel a rajzfilmsorozatot.
Esti mese következik, kedves rabok. Jó éjt, és borzalmas álmokat!
A Batman: Arham Asylum önálló történettel bír, és mivel alapvetően akciójátékról beszélünk, megelégednénk egy átlagossal is, ha mellé nagyszerű, izgalmas akciót kapunk. A készítők ennél igényesebbnek mutatkoztak: a történet izgalmas és fordulatos, a dramaturgia balanszos, a vágójeleneteket művészi érzékkel osztották el az akciójátékokhoz képest bődületesen hosszú és sokrétű játékban. Pedig a recept igen egyszerű: végy egy jól bevált hőst, annak nemezisét, még néhány híres-neves rosszfiút és egy tökéletesen elmebeteg helyszínt.
A történetről csak dióhéjban beszélnék, hiszen nem akarom lelőni a poénokat:
Munkája végeztével Batman az Arham elmegyógyintézetbe tart, hogy – ki tudja hányadszor – rács mögé dugja örök ellenfelét, Jokert. Hősünk kissé furcsállja ugyan, hogy milyen könnyen elkapta a bohócot, de végül ráhagyja. A játékos már a bejáratnál átveszi az irányítást, és egy interaktív mozi keretein belül végigkíséri Jokert második otthonán. Batman már ekkor jól ismert arcokkal találkozik, közülük is a legfeltűnőbb egy két és fél méteres, hüllőszerű pofa. Igen, ő az, régi barátunk, Gyilkos Krok, aki meglepően változatos szavakkal ecseteli, hányféle módon szeretné eltördelni legyőzője csontjait, mielőtt elteszi láb alól.
Továbbhaladva végighallgathatjuk Joker kommentárját szinte mindenről, ami szembejön, és természetesen megcsillogtatja beteg humorát is.
Feltűnik Gordon felügyelő őszen és ráncosan, mint mindig, keze alatt ég a munka. Eddig minden rendben is lenne, de aztán kiderül, miért is volt olyan könnyű behozni Jokert.
A bohóc kitör az őrök közül, majd örök csatlósa, Harley Quinn segítségével el is menekül. Batman fogságba esik, ahogy az egész sziget is, az őrült szuperbűnözők pedig szabadlábra kerülnek, hogy végrehajtsák a bohóc eddigi legőrültebb, és legösszetettebb tervét.
Batman tehát egyedül találja magát, ősi ellenségei között, egy hatalmas, tébolyodott szigeten.
Régi ismerősök
A történet meglehetősen hosszú, ami kedvezően hat a szereplőgárdára. A Batman-fanok olyan ismerősökkel találkozhatnak Jokeren és a dögös Harley Quinnen kívül, mint Méregcsók, a már említett Gyilkos Krok, Madárijesztő, Bane, Zsasz, vagy a Megfejtő. Batman ugyan egyedül van az épületen belül, de szerencsére akad segítsége, méghozzá Gordon felügyelő bájos (és rokkant) lánya, az egykor denevérlányként működő Orákulum személyében. A szereplők rendkívül élőre – és nagyrészt rendkívül őrültre – sikeredtek, a tengernyi dialógus, feljegyzés, vagy akár magnóra rögzített orvosi elbeszélgetés kiemeli őket a megszokott főgonoszok (és segítők) szürke sorából. Személyes kedvenceim a magnószalagon talált orvosi interjúk voltak, amelyeket időnként borzongató élmény a tágas külső terek vagy épp szűkös, rémisztő folyosók bejárása közben hallgatni. Érdekes volt átélni olyan szereplők kitárulkozását is, akiket előtte nem igazán kedveltem, de a felvételek meghallgatása után egy kicsit ez is megváltozott. Jokerből egyetlen értelmes mondatot sem húzott ki a doktornő, a sorozatgyilkos Zsasz becserkészi és kivégzi orvosát, akárcsak Méregcsók, de megtudhatunk néhány dolgot a szuperbűnözők titkairól és múltjáról is.
A denevérek szemszögéből
Ugyan általában a kinézetre később szoktam kitérni, ez esetben mégis muszáj a játékmenet előtt megemlítenem. Előre szólok, hogy a játék nem egy mai darab: 2009-ben jött ki, de ennek ellenére ma sem lehet okunk panaszra. A karakterek kinézete és mimikája majdhogynem tökéletes, kissé karikatúraszerűen utal a képregényes eredetre, de mégis realista. A környezet is kellően szép, a külső terek hatalmasak és mégsem sivárak. A belső terek sem üresek, bár néhány részlet még elfért volna. A félig-meddig karikatúraszerű látványvilág sokat dob a hangulaton, hisz idővel valóban úgy érezzük majd, mintha egy elmegyógyintézetben járnánk, amit ráadásul elmebetegek irányítanak. A játék nem lineáris, többször visszatérhetünk majd a korábbi helyszínekre, ami általában önmagában véve is jó, de ráadásul egyes események hatására a régi helyszínek itt teljesen átalakulnak. Külön érdemes megemlíteni, hogy Madárijesztő hallucinogén gáza egyszer a szervezetünkbe jut; ekkor lassan minden megváltozik, szürreálissá válik, és agyatlan ellenfelek helyett szó szerint saját félelmeinkkel, démonainkkal küzdünk majd meg. (Igen, a jól ismert, önmarcangoló kis Bruce-ról van szó, de a játék ez esetben is kiemelten jól teljesít.)
Ultra-hang
A hangokra sem lehet panaszunk. Ugyan egyik jól ismert Batman sláger sem csendül fel, a zene jó közepes mozis szintet ér el, de a szinkron a legjobb mozifilmeket megszégyenítő színészi munkát vonultat fel. Joker nevében Luke Skywalker, azaz Mark Hamil szólal meg, és iróniától csepegő hangja tökéletesen kiegészítia figura képi ábrázolását. Batman, Harley Quinn és Gordon szintén a rajzfilmből ismert hangokon szólalnak meg.
A hanghatásokat kénytelen vagyok megszólni: többnyire kritikán felül állnak, de a verekedések végén felhangzó, gépies lezáró hang és a nagyobb kombók után hallható, árkádos effekt felesleges és hangulatromboló.
A denevéreket lelövik ugye?
Ugyan eddig szinte csak ajnároztam a játékot (és még rengeteg pozitívuma van), azt mégsem mondhatjuk, hogy tökéletes lenne. Sokakat zavarhat a harcrendszer viszonylagos egyszerűsége. A szokásos konzolszuperhős-irányításban alig néhány gombot kell nyomkodnunk, de a kombók és variációik látványosak, lehetőséget adnak a taktikázásra is. Az ehhez illesztett fejlődési rendszer sem egyedi: tapasztalati pontokért vásárolhatsz újabb mozdulatsorokat vagy erősítheted a meglévőket. A rendszer olajozott, jól működik, és bár eleinte túl könnyű a harc, úgy a felétől kezdve egyre nehezebb összecsapásokra számíthatunk. Ugyan a játék egyik fő eleme kétségtelenül a harc, az mégsem válik monotonná vagy unalmassá, mert a nyomozós-lopakodós részeket kiváló arányérzékkel osztották el a történetben.
Batman ugyanis (végre!) nyomoz. Na jó, nem először, ugyanis a második film után született egy Batman Returns kalandjáték, de egyrészt más minőségi kategóriába esett, másrészt ki emlékszik már rá…
A nyomozás nem lett túlbonyolítva, inkább hangulati elem, annak viszont remekül megfelel. Batman többféle látásmód segítségével tudja felmérni a terepet: megszámolja az ellenfeleket, látja a fegyvereiket, felméri őket. Máskor illatfelhőt követ, esetleg DNS mintákat, ujjlenyomatokat, vagy például pipadohányt, hogy eljusson a keresett személyhez vagy az adott helyre. Hangsúlyos még a rejtőzködés is, a hősünkre oly jellemző lesből támadás. Merthogy Batman szinte tehetetlen a lőfegyveres ellenfelekkel szemben. Szellőzőjáratokból, épületek tetejéről, vagy a belső térben például könyvespolcokról szállhatunk alá, hogy némán és láthatatlanul iktassuk ki a gonoszokat. Az eredmény általában pánik. Az ellenfelek berezelnek, mozgásuk gyorsabb és koordinálatlanabb lesz, nem létező dolgokra tüzelnek és felszökik a pulzusuk. Ilyenkor persze sokkal könnyebb prédák, arról nem is beszélve, hogy a játékosban lakó kisördög élvezkedve figyelheti ezt a magasból. Újabb hangulati elemként Joker folyamatosan figyeli és kommentálja az eseményeket.
„A denevér éppen most vonta ki a forgalomból az egyikőtöket idióták! Áhhh… őrültekkel vagyok körülvéve…”
Akárhova is próbálunk bújni, abban biztosak lehetünk, hogy sohasem lesz nyugtunk a bohóctól, aki a végére már nem pusztán idegesítő lesz, de egyenesen (rokonszenvvel terhes) gyűlöletet ébreszt önmaga iránt – ez pedig határozottan jól jöhet a végső ütközetben!
Batkütyük
Batman persze kütyüzésben is hozza a szokásos szintet. A batarang, vagyis batbumeráng mellett számos érdekes kiegészítő segíti majd lovagias munkájában. Lesz itt frekvenciazavaró ajtónyitó izé, robbanó és habot fújó kézi készülék (hatékony falbontó!), vagy éppen, a teljesség igénye nélkül, batkarommal ellátott, batcsörlős, batpisztoly.
Batman ruhája a képregényes divatot követi, mégis elég életszagúnak tűnik. Keményre edzett páncélja alatt brutális izmok feszülnek, lábát pedig bőregértaposó, brutális harci bakancs fedi. Kegyetlen férfiállat a jóképű aranyifjú helyett, jelmezében most tesztoszteronszagú, rosszarcú, borostás alakot találunk. A történet előrehaladtával a ruha el is használódik, ami megint csak remek húzás, azt az érzést kelti, hogy hősünket valóban próbára teszi pályafutása legőrültebb kalandja. A ruhán vágások jelennek meg, alatta sebhelyek húzódnak, a köpeny rojtosodik, a végére már elég drakulásan fest.
„Nem fiúk, a közhiedelemmel szemben Batman nem iszik emberi vért… Asszem…”
Heten, mint a gonoszok
Ez a cím csak az imént jutott eszembe, de ha jól végiggondolom, talán…
És igen, valóban heten vannak! A játékban tehát hét könnyebben-nehezebben legyőzhető főellenséggel találkozunk. Az egyiket egy-két érintéssel el lehet intézni, a másikat viszont percekig pofozhatjuk – csak az biztos, hogy ha használjuk a szürkeállományunkat is, akkor megkímélhetjük gombnyomogató ujjainkat a rettegett ínhüvelygyulladástól. Ahogy azt a fokozódó nehézségű játékokban megszokhattuk, az utolsó néhány igazán szívatós lesz.
A borsó meg a héja…
…ahogy Forrest Gump mondaná, de az egy másik történet.
Akárki akármit mond, én szilárdan kitartok az álláspontom mellett, miszerint a Batman: AA az utóbbi idők egyik legösszetettebb, leghosszabb, és így egyik legfigyelemreméltóbb akciójátéka. Akár 15-20 óra játékidőt is beleölhetünk, amennyiben minden elvárásnak eleget akarunk tenni. Az akciózás, bujkálás és nyomozás közepette Edward Nigma úr, azaz a Megfejtő folyamatosan bombáz találós kérdéseivel, amelyek megfejtésével érdekes extrákat nyithatunk meg a játékon kívül. Feljegyzések, képek, új pályák, vagy akár újabb játékmódok is felbukkanhatnak. A maximalisták összeszedhetik az összes batcuccot, azután visszalátogathatnak a játék elejére, mert az újrajátszhatóságot szolgálandó a fejlesztők beépítettek később elérhető extrákat. A játék nekem ezek nélkül is maximális élményt nyújtott, és büszkén teszem hozzá, hogy segítség nélkül oldottam meg minden szóbeli feladványt. (Többségük egyszerű, de vannak különösen nehezek is.)
Hogy mire utaltam az alcímben? A borsó legyen a Batman franchise, a héja meg a játék megvalósítása és összhatása. Tényleg illenek egymáshoz, egy percig sem éreztem azt, hogy a készítők csak a pénzért dolgoztak. Nem lesz örök klasszikus (minden reményünk az Arkham City-ben), de gondolkodás nélkül besorolom az ún. kisklasszikusok közé.
—Árnyék—
Cím: Batman: Arkham Asylum
Kiadó: Eidos Interactive, Warner Bros. Interactive Entertainment
Fejlesztő: Rocksteady Studios
Honlap: http://www.facebook.com/batmanarkhamasylum
Stílus: szuperhősös, akció, kaland
Ami tetszett:
Batman kemény lett
szereplők úgy, ahogy vannak
meglepően hosszú és tartalmas
lopakodás, félelemkeltés
Ami kevésbé:
néhol szegényes textúrák
lehetne kissé nehezebb 
No comments
Trackbacks/Pingbacks