A fejem lüktet a fájdalomtól. Egy darabig a tükörképemet nézem egy tócsában, lassan rá kell ébrednem, hogy valóban magamat látom. Ha egyáltalán létezik még „én” a maszk mögött. A háttérben lágy jazz szól egy recsegő rádióból, hátborzongató kontrasztot alkot a lepusztult látvánnyal.
Rapture. Már emlékszem. Megtört életem darabkái lassan térnek vissza. Az üvegbúurán pókhálószerű hajszálrepedések, a földön törmelék, nedves és penészes falak. A zene elhal. Egy bálna halad el a közelben. Keserves dalának hangja átszűrődik az üvegfalakon és végigsiklik az új-halott-atlantisz utcáin. Beáll a csend és feltérképezhetetlen érzést kelt bennem. Körülöttem az óceán pont olyan, mint a tudatom; csupán kis részét látom, a többit kétség és sötétség lepi el.
Eleanor! Állati düh tör fel bennem, amikor felsejlik előttem az arca. Lamb doktornő veszedelmesen gyönyörű tekintete követi, egy pisztoly, majd a cső hidege a halántékomon…
Ilyen a Bioshock 2 (BS2) első pillanatainak hangulata. Az utóbbi évek egyik legegyedibb játékának folytatása egyszerre formabontó és konzervatív — vagy maradi, ha durvábban fogalmazok. Rapture ugyanolyan, mint amilyennek megismertük, csak a történet és a szereplők mások.
Az első, és legfontosabb tudnivaló, hogy főhősünk ezúttal egy Big Daddy. A felröppent hírek, beszámolók és trailerek már korán lerántották a leplet erről a dobásról, így nem volt meglepetés, amikor a vaskos mélytengeri búvársisak mögé kerültem. A játék intrója és az első percek után nagy valószínűséggel a padlón találjuk az állunkat, de már itt meg kell említenem egy apró negatívumot, ami történetesen a Big Daddység mibenléte. Ugyan legalapvetőbb fegyverünk az a bizonyos rettegett fúró, amelynek láttán az első részben felállt a szőr a hátunkon, a játékmenet szempontjából ez semmit sem változtat meg jelentősen.
Magyarul: Big Daddynek lenni ugyanolyan érzés, mint Rapture elveszett megmentőjének bőrébe bújni az első részben. Újítás ugyan van, nem is kevés, de ez csak a városban szaladgáló őrültek legyilkolásának hatékonyságában mutatkozik meg. Főhősünk ugyanis egy időben használ lőfegyvereket és plazmidokat (afféle „mágiákat”, de ezt a megnevezést gondosan kerüljük), így nagyobb pusztítást végez, mint az első rész főszereplője, a harc pedig jóval pörgősebbé, dinamikusabbá vált. Feltehetjük a kérdést, hogy valóban ez kellett-e a legjobban a BS2-be, de azt hiszem a válasz szubjektív. Véleményem szerint az alkotók kicsit túllőttek a célon, túl gyorsan és túl sokszor dobják be a játékost a mély vízbe, és ez a paraszint csökkenését eredményezte. Bár a játék képes borzongást okozni az árnyjátékokkal, a zenével és a helyszínekkel, a hangsúly mégis inkább az akció irányba tolódott el.
Azonban a hangulat masszív, akárcsak maga Rapture, amelyet még az óceán sem tudott végérvényesen bevenni, holott az első rész óta majd’ tíz év telt el. és kitört egy polgárháború. Aki látta vagy végigjátszotta a Bioshockot, annak szívmelengető — vagy inkább félelemmel vegyes izgalommal telt — érzés lesz újra bemerészkedni a városba, aki viszont most jár itt először, mellbevágóan erős hangulattal találkozik, és jó eséllyel el fog veszni ebben az egyedi világban. Mi tagadás, a Biosock 2 még a viszonylag kevés újítás ellenére is csak azért nem lesz hatalmas klasszikus, mert az első rész már az volt. Az 50-es, 60-as évek jellegzetes zenéi felejthetetlen kontrasztot alkotnak a sötét helyszínekkel és grandiózus, vérbő harcokkal. Ami az első részre igaz volt, itt is megemlíthető: A Bioshock 2-nek szinte szaga van, és atmoszférája a végigjátszás után is sokáig megmarad.
A sztori többször átalakult a készítés során, ráadásul a hírek alapján a történet egyik fő elemét, az időben és Rapture kronológiájában való elhelyezkedést is az utolsó pillanatban változtatták meg a készítők. Ilyen hírek hallatán erős kétségeim támadtak a sztori minőségét illetően, de szerencsére nem csalódtam benne. Bár a Bioshock 2 története nem üti meg az első rész szintjét, még mindig magasan az FPS sztoriátlag fölött jár.
Mint azt már említettem, főszereplőnk (Delta alany, vagy csak Delta, ahogy neveznek minket) a Big Daddyk közé tartozik, akiket csendes, egyszerű, de annál agresszívebb óriásokként ismertünk meg az első részben, és akiknek a húgicák (Little Sisters) védelme volt az egyetlen életcélja. A második rész elsődleges mondanivalója annyi, hogy ők is emberek, vagy legalábbis azok voltak. Ez már az intróból kiderül, ami valljuk be, épp olyan erős felütésre sikeredett, mint a felülmúlhatatlan elődé. A történet 1958-ban kezdődik, de tízéves kómát követően 1968-ban fog ténylegesen játszódni. Hogy mi változott 10 év alatt Rapture-ben? Nem sok, de ami igen, az fenekestül fordítja fel azt, amit eddig a városról gondoltunk. A játékot újabb, több és erősebb ellenfelek, és ha ez lehetséges egyáltalán, még elborultabb helyszínek és szereplők jellemzik. Az elsődleges kérdés az, hogy kik is vagyunk mi valójában? A múltat sűrű köd fedi, és igen keveset tudunk. A nevünk Delta, kishúgunkat, Eleanort elrabolták, és egy furcsa jel van a kezünkön, amilyet sehol máshol nem láttunk még. Ó, és igen, még valami! Visszatértünk a halálból.
Legfőbb ellenségünk egy Sofia Lamb nevű nőszemély lesz, akinek csinos megjelenése igen veszélyes lelket takar. A kék szemek mögött megalomániás, őrült-tudós típusú, fájdalommal, haraggal és gyűlölettel teli nő él, akihez ráadásul igen furcsa kapcsolat köt.
Az első rész eseményei után polgárháború söpört végig Rapture utcáin, és majdnem teljesen romba döntötte a várost. Ez a fő változás a látványvilágban is; mindenütt törmeléket és az óceán előretörésének jeleit láthatjuk. A háború még az első részben látottnál is sötétebb hellyé változtatta Rapture-t, értelmes túlélő alig akadt, a legtöbben Plazmidoktól és drogoktól (Gene Tonic) elvakult őrültekké váltak. (Ők a Splicerek, gyakorlatilag az alapellenfeleink.)
Sofia Lamb doktornő felülkerekedett a kaotikus helyzeten és uralma alá hajtotta egész Rapture-t, követői vallásos elhivatottsággal, sőt, fanatizmussal csüngenek minden szaván. Mivel józan túlélő alig akadt, az ellenállás — melyben mi is részt veszünk —, csak néhány tagot számlál. A doktornő és génmanipulált csatlósai azonban mindenhol ott vannak, úgyhogy fegyvert elő, ha egy hangosbemondóban meghalljuk a hangját, mert ezt rendszerint vérengzés követi. A haragos doktornő levadászása mellett van azonban egy fontosabb és kétségtelenül magasztosabb célunk is, mégpedig kishúgunk felkutatása. Mert ugyan egy Big Daddy magához veheti (adoptálhatja) bármelyik kis lánykát, csak egyikükkel alakíthat ki szoros és felbonthatatlan kapcsolatot. A bonyodalom épp a mi „lányunk” körül fog kibontakozni, akinek személye legalább olyan fontos, mint a miénk. Mentális kapcsolatunkon keresztül Eleanor folyamatosan üzenetekkel, emlékképekkel bombáz, segít ahol tud, és lelkesedése irántunk mit sem fakult az eltelt tíz év alatt.
Azonban Lamb doktornő eszköztára bővebb annál, amennyit eddig leírtam. Nem kizárt, hogy a nagy nővérkék (Big Sister) legalább olyan ikonikus figurává fognak válni, mint a Big Daddyk az első részben. A készítők eredetileg csak egyet akartak ebből a bestiából, amelyet legyőzhetetlen, visszatérő főgonoszként szerepeltettek volna — de azzal az indokkal, hogy a visszatérő főellenfelek idegesítik a játékosokat, végül többet raktak be belőle. Az érv szerintem ökörség, de a játékban használható ötletnek bizonyult. Ha pár jelzővel akarnám illetni az ominózus nőszemélyt, azt mondanám: gyors, halálos, és hátborzongató. A nagyfiúkkal ellentétben a nagylányok hatalmasakat ugranak, emellett maguk is mágiát használnak és rettentő gyorsak, tehát nem kis előnnyel bírnak velünk szemben. Az első felbukkanás alkalmával remegni fog a kezünk, szívünk pedig a torkunkban dobog majd, de amint sikerült legyűrni (nem lesz könnyű), ez a kis „betegség” nemsokára elmúlik.
Véleményem szerint a nagylány ötlete kissé erőltetett újítás, azonban a történetbe és a hangulatba remekül illik, félelmetes elem. Mint fentebb említettem, talán még klasszikus szereplővé is válhat, még ha nem is olyan jellegzetes, mint az első rész nagyfiúi.
A kezelőfelület, a menü és a fegyvereink, valamint a plazmidok rendszere nagyjából megegyezik az előző részben látottakkal. A fegyvereket tuningolhatjuk, ahogy új képességekkel magunkat is. Rapture városát két dolog mozgatja, a pénz és az ADAM!
Az elsőről mindannyian tudjuk mire való, azonban a második kis magyarázatra szorul. Rapture városát nem csak víz alatti elhelyezkedése teszi különlegessé, hanem lakói is. Az ADAM nevű vegyület egy tengeri puhatestűből származik és kiválóan manipulálható genetikailag. Lévén hiperreaktív anyag, az ADAM azonnal beépül a szervezetbe, de úgy, hogy elpusztít és helyettesít sejteket. Esetenként pont az agysejteket, és mivel a város vezetői nem korlátozták a használatát, nem csoda, hogy miközben fizikailag természetfelettivé tette, mentálisan teljesen leépítette Rapture lakóit.
Az ADAM-mal kapcsolatos kísérletek során kiderült, hogy emberi gyomorban tenyésztve a meztelencsigára hasonlító tengeri férgek többszörös mennyiséget termelnek ebből a csodálatos anyagból, és máris elérkeztünk a kishugik ötletéhez; a lányok eredetileg „tenyésztelepek” voltak.
Természetesen, a fejlődés útja itt is ADAM-mal van kikövezve, amit a kishúgok adnak, akiket pedig — nem lévén más dolgunk a fő történetszál mellett — felkereshetünk, megvédelmezhetünk és megmenthetünk a bennük tenyésző férgektől. Amikor egy-egy ADAM-mal teli test kerül útba, működésbe lép elsődleges Big Daddy funkciónk — ismét egy vadiúj elem — és megvédelmezhetjük a narkotikus hatású energia szagára odagyűlő csőcseléktől, amíg a lányka egy hatalmas fecskendővel kinyeri nekünk az értékes anyagot. Ahogy arra a játék is figyelmeztet, ilyenkor érdemes kellően felvértezni magunkat, hisz’ esetenként húsz-harminc támadóval is számolhatunk. A hugi további sorsát ugyanúgy meghatározhatjuk, mint az első részben, és nagyrészt ez befolyásolja, hogy a játéknak a jó vagy a rossz befejezését kapjuk — illetve részben az, hogy mennyit hagytunk életben a fontosabb karakterek közül.
Az ADAM tehát adott, most már csak fel kell használni. Aki ismerte az első részt, annak ezt nem kell bemutatni; bizonyos géntermináloknál fincsi plazmidokat és fejlesztéseket kaphatunk az összegyűjtött ADAM-ért cserébe.
A fejlesztést követően máris folytathatjuk a játékot, amely tulajdonképpen lineáris, ám ez nem érezhető túlságosan, mivel az adott fő útvonal viszonylag széles területeken vezet át. Érdemes mindenhol alaposan körülnézni, mert számos eldugott terem és folyosó vár ránk, ahol rendszerint extrákat, tápokat, pénzt vagy meghallgatható feljegyzéseket találhatunk. Ha már szóba kerültek; akárcsak a nagy előd esetében, az aktív történések között fel-feltámadó unalmat ezek a hangulatos feljegyzések nyomják el, melyből rengeteg érdekességet tudhatunk meg Rapture furcsa, tengeralatti városáról. Ezek nagyon jól sikerültek, a szinkronszínészeknek pedig dicséret jár értük.
Külön említésre méltók az átvezető videók, vagy kicsit hivatalosabb kifejezéssel a vágójelenetek. Kedvencem a Big Sister akciója, amikor egy hatalmas üvegfalat szétvágva ránk ereszti az óceánt. Az igazat megvallva, én már az első részben vártam ezt a húzást, de a készítők mostanra tartogatták, hogy kikerüljünk a tengerbe (végeredményben érthető, hogy a páncélnak használt búvárruha alkalmasabb erre, mint az első rész főszereplőjének öltözéke — Garcius).
A tenger mélyén egyszerre hátborzongató és gyönyörű világ tárul szemünk elé. A gyöngyöző, kristálytiszta vízben asztalok, székek, és hullák lebegnek, egyszóval minden, ami előtte a földön hevert. A víz és a tengeri világ animációja elképesztő, az ember szinte megborzong a hidegtől. Szép húzás, és az első alkalom a Bioshock 2 egyik legemlékezetesebb momentuma. Azonban a játék első órája után lassan rá kell ébrednünk, hogy túl sok újítást nem eszközöltek a készítők — ami új, arról viszont általánosságban elmondható, hogy jó ötlet
Ilyen a a fegyverek és a plazmidok együttes használata, ami kombinációs lehetőségeket is jelent. Például, ha telekinézissel magunkhoz húzunk egy benzineshordót, majd az ellenfelek feje fölé hajítjuk és belelövünk, az hadd ne mondjam el, milyen eredménnyel jár. A fagyasztás-darabokra lövés vagy a sokkolás-lecsapás kombinációk könnyen rutinszerűvé válhatnak. Megjegyzem, a fegyver-plazmid kombinációk a Nagy Nővéreknél lesznek igazán hasznosak.
Újítottak a hekkelésen, és már távolabbról is fel lehet törni egy-egy kamera, löveg vagy elektromos zár védelmét. Magához a hekkelés műveletéhez főként reflexek kellenek, de a dolog nagyban megkönnyíthető némi képességfejlesztés segítségével. Természetesen a játék minden fontosabb eleméhez tartozik valamilyen képesség, és ezek többnyire fejleszthetőek is.
Meg kell még említenem az ellenfelekkel kapcsolatos változásokat. Az alapellenfelek Lamb doktornő őrült hívei, a Splicerek lesznek. Akár az első részben, itt is közelharci és távolsági fegyverekkel rontanak majd ránk, repertoárjuk a csavarkulcstól a Thomson géppuskáig terjed. Új jelenség — és meg kell mondjam, az első pár találkozás alkalmával igen meggyőző — a Brute nevezetű fickó, akit leginkább fehér hulkként képzelhetünk el. Ez a hatalmas mutáns szinte bármilyen tárgyat hozzánk vághat, gyenge pontot pedig nem igazán találtam. Esetenként tonnányi ólmot kellett beléjük eresztenem (két szigony a fejbe és viszlát — Garcius). Kissé arcade-os megoldásnak érzem ezt az ellenfelet, de végül is belefér a hangulatba, így nem jár érte rossz pont a 2K-s fiúknak.
Már csak egy említésre méltó ellenfél maradt; Big Daddy. A Daddykről jó tudni, hogy csak önvédelemből támadnak, hiszen elméletileg közéjük tartozunk. Tíz év alatt mit sem változtak, legfeljebb keményebbek, mint valaha, és sajnos muszáj legyűrnünk őket, mert tőlük kell elvennünk a legdrágább kincseket, az ADAM-gyűjtögető kishúgokat.
A látványt illetően kijelenthetjük, hogy a BS2 szép játék, még ha nem is a legszebb — azonban nem kizárt, hogy folytatásként kicsivel többet kellett volna nyújtania e téren. Látványvilága majdhogynem teljesen megegyezik az első részével, azon apróság kivételével, hogy a helyszínek mások, és alapjában véve jóval romosabbak. Míg az első rész grafikája kiegyensúlyozott, és majdhogynem tökéletes volt, addig a folytatást inkább a szélsőségek jellemzik. Míg egy-két helyszín és textúra látványától el fogunk ájulni, néha mégis találkozhatunk feltűnően elhanyagolt, már-már csúnyácska tárggyal vagy tereppel. Az ablakok mögötti tengeri világban gyakran fellelhető például elnagyolt kinézetű, kevés poligonból álló és odacsapott textúrával ellátott „object”. No, de az összhatás mégis elképesztő, ráadásul kevés bug csúszott be, nem is kukacoskodok tovább. A fény-árnyék hatások erősek, bár személy szerint én többet paráztam az előd esetében. Na, de ízlések és pofonok különböznek, ugyebár. A tűz szép, a víz animációja pedig párját ritkítja, különösen a magasból csordogáló, vagy lépcsőkön lefolyó víz lett csodaszép. Ráadásul lesokkolhatod a benne álló ellenfeleket.
A hangok külön említést érdemelnek, hisz ez az egyik legfontosabb hangulatkeltő elem. A zene a vidám jazztől a hátborzongató nagyzenekari horror témákig terjed, ez a kettősség pedig komoly hatással van az egész játék hangulatára. A zajok szintén kidolgozottak, első pillanatban meg is lepődtem, amikor a mennyezetről csorgó vízcseppek kopogni kezdtek a sisakom tetején.
Végeredményben a Bioshock 2 még mindig fekete bárány. Korántsem tökéletes és nem ér fel a klasszikus első részhez, de az utánozhatatlan világkép és annak hangulata mégis a legjobb játékok közé emeli. Folytatás jellegével kapcsolatban pedig kiemelendő, hogy számos újabb részletet árul el Rapture történelméből és belső viszonyaiból. Lövöldének kifogástalan, horrornak átlagos ugyan, de az FPS-átlaghoz viszonyítva a sztori megfelelően fordulatos. Bár az eladások várakozáson alul teljesítettek, én bátran bíztatok mindenkit, hogy nyugodtan merüljön el a Bioshock világában még egyszer, hisz’ a számtalan buta akciójáték között ez még mindig egy fényesen ragyogó igazgyöngy, csak le kell bukni érte a tenger mélyére.
Várjuk a folytatást, és ha már itt tartunk, a mozifilmet is.
—Árnyék—
Cím: Biochock 2
Fejlesztő: 2K
Kiadó: 2K Games
Honlap: http://www.bioshock2game.com/
Stílus: FPS
Ami tetszett:
hangulat
történet
érdekes (és használható) újítások
víz alatti jelenetek
Big Sister
multiplayer (bár a szükségessége vitatható)
Ami kevésbé:
több újítást vártam
néhol elhanyagolt textúrák
néha ellaposodik a sok lövöldözéstől
No comments
Trackbacks/Pingbacks