Dark Souls napló — 01.

Egy kalandor utolsó útja,
avagy egy veterán játékos végnapjai

„ha a halál árnyékának völgyében járok is nem félek a gonosztól…”

De még milyen út és milyen napok voltak ezek…

Árnyék vagyok. Innen az oldalról néhányan ismerhettek, sajnos már ritkábban, de néha firkantok egy-két cikket játékokról, élményekről. Egyrészt a cikkek írása (bár újságírói képesítésem és diplomám is van médiás szakirányban) nem az én világom, inkább az irodalom érdekel. Sohasem tudtam igazán objektív, száraz cikkeket írni, amilyet mondjuk a hírműfaj megkövetel, de éppen ezért szerettem a játékok és filmek világát, mert egy olyan témában, ami fantázia szülte szórakoztató termékeket hivatott kritizálni, magam is szabadjára engedhettem a fantáziám. Nem ez lesz az utolsó cikkem, ez nem egy ismeretlen kritikus keserű lemondólevele. Csak az utolsó nagy kalandom bemutatása…

…ugyanis az ember felnő. Küzdünk ellene, minden erőnkkel, de azért többé-kevésbé mind felnövünk. Vagy ha nem is – ahogy Én sem teljesen – az élet megtalál minket. A felnőttek, felcseperedettek, fellegekben már nem járók élete. Magam is dolgozom. Dolgoztam már mindenfelé, de most egy beton biztos állásom van, ami mellett alig találok időt zenekaromra (ahol gitározom) és az írásra, ami a legnagyobb szerelmem, hobbim, hivatásom.

Ha ilyen dolgokra alig találok időt, hogy is maradna nagyobb lélegzetvételű játékokra? Hát nagyon ritkán és nehezen. Ugyan a játékvilágban vészesen lecsökkentek a játékórák, így egy nehezebb akciójátékot is hat, maximum tíz óra alatt simán végignyom egy kevésbé fejlett célérzékkel megáldott játékos is, még így is nehezen sikerül egy-két lélegzetvételre és főleg többször végigküzdeni egy címet, mint régen. Sok a dolog… És tudjátok (ha már ilyen személyesre vettem a bevezetőt) sok a dolog, és én egy „epikus-játékos” voltam. Más szóval imádtam a mélylevegős, beleugrós, 50-60-100 órákra és tovább magukba szippantós „hardcore” RPG-ket. Ezek lehettek nyugatiak, vagy keletiek is (JRPG-k), szóval egyszerre beszélünk Icewind Dale-ről, Planescape Tormentről, Morrowindről, vagy Might and Magic 6-7-8-9-ről, de Final Fantasyról is, Dragon Questről, Personáról, stb. (ez utóbbiak főleg inkább konzolokon tették tiszteletüket).

Szóval imádtam a hosszú történeteket, a fejlődést, a rengeteg dialógust, az órákon át tartó tápolást. Biztosan sokan vagyunk így. Azonban az idők változnak, és míg egyre kevesebb ilyen játék jön ki (tisztelet, mélységes tisztelet a kivételeknek), nekem is egyre kevesebb időm marad beleugrani hardcore RPG-kbe.

Végül úgy döntöttem, ha már talán sohasem lesz időm újra 100 órákat ölni egy efféle játékba, hát stílusosan, a harcmezőn vérezzek el, vagy egy utolsó dicső kalanddal váljak önmagam legendájává. Megannyi nagy kaland, könnyek és vér van mögöttem, boldogan, nagy mosollyal és nosztalgiával emlékezek harcmezőn, démonok, varázslók és sárkányok közt töltött időkre, de nem hagyom annyiban, utoljára, kerül amibe kerül, belevetem magam egy kalandba, és hogy ezt is a lehető legelegánsabban tegyem, ez a kaland minden idők legnehezebb szerepjátéka lesz…

DARK SOULS

A legkeményebb borító szöveg amióta játékok léteznek:
„Készülj a halálra!”
(hozzátenném: újra és újra és újra és újra és újra…)

Amikor megjelent a Demon’s Souls (ez Európában már 2010-re esett), úgy reklámozták, hogy sötét, és nagyon nehéz. Japánok készítették, de nyugati RPG alapokra. Gyilkos kombináció, hisz ismerjük a Japán hardcore mentalitást, maximalizmust, túlzásokat, és a nyugati RPG-k masszív, sötét, ködös, véres dark fantasy világait is. Akkor még nem tudták, hogy nem csak egy nagyon nehéz, de minden idők legnehezebb RPG játékát alkották meg. Ez volt a Demon’s Souls… Vertem az asztalt, hogy ez a játék, miért csak PS3-ra jön, és a sikerei miatt majd biztos lesz másra is, de nem lett…

2012-ben visziont megérkezett a nagybátyó, a második rész, mely nem csak hogy nehezebb, nagyobb, epikusabb, véresebb és halálosabb lett mint az elődje, de ennek előnyeit, és a végletes gondolkodású rajongók táborát „kihasználva”, már ezzel is reklámozták a játékot: Készülj a halálra, készülj minden idők legnehezebb játékára. Beváltották amit ígértek? Be. Ezt a konzolos kritikákból, játékosok élményeiből, beszámolóiból tudjuk. A játék alig pár hónap alatt klasszikus lett, kikiáltották ténylegesen minden idők legnehezebb játékának, és minden egyes kritikai értékelésen 10 pontból minimum 9 vagy (inkább) a felett végzett, tehát a nehézségén kívül más értékeket is pakoltak bele a készítők. Mit magyarázok itt? Csak értékeket pakoltak bele. És amikor meghallottam, hogy a játék megjelenik PC-re, eldöntöttem: Igen, ez lesz életem utolsó nagy kalandja, melybe akár 100 órát is beleölök (hogy stílusos és a játékhoz hű legyek) ha bele döglök is!

Köd és sötét fellegek

Ezeket oszlassuk is el gyorsan. A konzolos játékok szépek, erősek, nagyok, satöbbi, de jól tudjuk, hogy a PC más. Néha szerencsénkre, esetünkben annyira nem. A PC-s játékok szebbek, gyorsabbak, nagyobb felbontást tudnak kezelni, de jó ha már az elején leszögezzük, a Dark Souls Prepare to Die Edition egy port, azaz egy konzolos játék PC-re ültetése, azaz egészen más, mint amikor egy játék egy időben, vagy kis csúszással megjelenik PC-re és konzolra is. Emiatt sajnos ez a verzió rendelkezik néhány apró hibával, de ez szerencsére nem ront nagyon a játékélményen, és ezeket remélhetőleg nemsokára pár patch-csel javítják is a készítők. Később ecsetelem, de nem akarom, hogy a technikai dolgok vegyék el a figyelmet a játék utánozhatatlan hangulatától.

Megjegyzem, mivel rendelkezem xbox360-al is, először azon próbáltam ki a játékot, pár nappal a PC-s megjelenés előtt, hogy legyen összehasonlítási alapom. Hogy jól tettem? Egyrészt igen, mert lett összehasonlítási alapom, másrészt nem, ugyanis 3 nap konzolos játék után úgy beleszerettem a Dark Soulsba, hogy kicsit fájó szívvel hagytam ott xbox-os karakterem, hogy mindent elölről kezdjek az asztali gépemen. A Dark Soulsnak azonban fontos eleme lehet az újrakezdés, hasonlóan, ahogy mondjuk a Diablo 2-nél volt, de erről szintén kicsit később.

Egy újabb ködöt oszlatnék gyorsan el, mert én mint konzolos és PC-s, sokszor ütközök ebbe a vitába. A konzolos játékok általában sekélyesebbek, butítottabbak, egyszerűbbek, stb… Persze ez koránt sem igaz így, de ha mégis követjük ezt a gondolatmenetet, a Dark Soulsban egy üdítő kivételre találunk. A játék ugyanis olyan hatalmas és tartalmas, amit bármelyik eredetileg PC-re írt RPG megirigyelne. Ne is gondoljunk rá konzolos játékként, a Dark Souls egy élmény, egy izzasztó, hosszadalmas, sötét, epikus és véres élmény, amit egy PC-s, konzolos, vagy Tetrises játékos sem hagyhat ki. Nagyon nehéz. Tényleg. Rettenetesen, így nem mindenkinek fog a szívéhez nőni, de tartom magam a kijelentéshez: Mindenki tegyen vele egy próbát, és 3-4 játékóra alatt győződjön meg róla: Van keményebb és nehezebb kaszabolás a Severence: Blade of Darknessnél, lenyűgözőbb környezet és atmoszféra a Skyrimnél, több és brutálisabb boss fightok mint bármelyik korábbi RPG-ben volt és még mondanám, hogy jobb rendszer mint ezé meg azé, de nem tudom, ugyanis a Dark Souls fejlődésrendszere teljes mértékben egyedülálló. És ami ezt az egyedülállóságot leginkább meghatározza: a fejlődés és előrehaladás legfőbb mozgatórugója a HALÁL. Ezt a játékot lehetetlen úgy kijátszani, hogy ne halj meg, de nem is kell, ugyanis halál nélkül nincs fejlődés. Miután megalapozom legnagyobb kalandom hangulatát, hogy lássátok, mire készüljetek, ha ebbe a nagyszerű játékba kezdtek, erre is pontosabban ki fogok térni.

Egy rendhagyó cikket fogtok most olvasni, ami megpróbál egyensúlyozni a játékos napló és az ismertető között. Ismertető lesz, sok játéktechnikai elem objektív boncolgatásával és mellette súlyos spoilerektől mentes napló arról, ahogy a játékban előre haladtam, és ahogy beszippantott Lordran világa.

Kezdeti botladozásaim az okos-mészárszéken

Hardcore gamer vagyok. Igen, ezt ki merem jelenteni. Minden játékot legmagasabb nehézségi fokon kezdek, és 90%-ban sajnos ez nem jelent kihívást. Ma már nem divat igazán nehéz játékot készíteni. Ez volt a legnagyobb bajom a Skyrimmel is, ami ugyan Elder Scrolls, de sehol nincs a Morrowind (hogy mondjuk a Dagerrfallt meg se említsük…) de még az Oblivion nehézségéhez képest sem. Szép és tartalmas játék, elismerem, egyedi hangulattal, de valahogy azt vettem észre játék közben, hogy a félisten karakteremet senki sem állíthatja meg, és amikor az első nagyobb sárkányt két perc alatt, semmi erőfeszítéssel megöltem, ébredtem rá… ez már nem az én generációmnak készült, ez egy kevésbé ráérős, kevésbé hardcore, kihívást nem kereső nemzedék kalandja. És akkor itt a Dark Souls, aminek első játékórájában meg fogsz halni. Nem is egyszer. Amiben nincsen mindenfelé mentés, ó ne hidd, épp ellenkezőleg, és aminek az első főellenfele (egy két emelet magas démon, ami 10 perc játék után már a nyakadba is ugrik) olyan csapásokat mér rád, hogy megkérdezed magadtól, biztos jó helyen vagy-e? Ez nem a játék vége felé lévő mentés? És nem… Miután vérrel, verítékkel megölöd az első bosst, ébredsz rá, hogy barátom, ez bizony csak a tutorial volt, és megpróbáltatásaid csak most kezdődnek. Beleszerettem. Végre egy kihívás, egy játék, ahol tervezni, gondolkozni kell, és mivel minden csapásod, hárításod, félreugrásod számít, sőt az életed múlik rajta, nem csak a karaktered fejlődik, de Te magad is. Ez a játék jobb játékossá tesz, türelmessé, és elszánttá. Sokan fogják utálni. Ez egy megosztó játék, mert hiába kapott minden kritikai értékelésen 8-9 pont fölött a 10-ből, nem mindenki fogja bírni azt a feszültséget, amit a folyamatos életveszély érzete kelt. Hogy felvázoljam miről is van szó, jelenleg 30-as szintű karakterem egy csapással megöl ugyan egy élőholt lovagot, de ha nem figyelek, nem védekezek rendesen, 30-as szint ide vagy oda, az ellenfélnek sem kell több 2-3 csapásnál, hogy megnézesse velem a Meghaltál feliratot. És ez csak egy ellenfél, de a Dark Souls nem az a játék, amiben az ellenfelek szépen sorban kivárják, hogy egyenként lekaszabold őket. Itt az ellenfelek célja, hogy meghalj. Nem az, hogy kellemes, hősi játékos perceket élvezz. Itt attól fogod hősinek érezni magad, ha túlélsz, túlerővel, óriási bossokkal szemben, nem attól, hogy a játék istenként kezel. Az ellenfelek emellett nem tolják a falat, akadnak bele egy oszlopba, vagy adják fel, ha három métert hátrálsz. A Dark Souls ellenfelei utánad mennek a lépcsőn, felmásznak a létrán, leugranak, ahol te is, rohannak hogy utolérjenek, és igen, addig követnek, amíg el nem érnek. Nem egyszer történt meg, míg oktalan kezdő játékos voltam, hogy „na majd én visszafutok a tábortüzemhez, ez meg majd félúton lemarad”, de helyette az ellenfél mindvégig követett, és amint biztonságban hittem magam, egy hátsó csapással azonnal megölt. A Dark Souls nem megbocsátó, és amire rá kellett jönnöm, itt ha meghalsz, nem az ellenfél csalt, rúgta fel a szabályokat, hanem Te nem voltál elég jó. És legközelebb muszáj jobbnak lenned…

Szóval az első 5-10 játékóra alatt belejössz. Legalábbis azt hiszed… Aztán még durvább dolgok jönnek, olyan főellenfelek tucatjai (nem túlzás, rengetegen vannak, eszméletlen jól kitaláltak, és megbocsáthatatlanul brutálisak) amiket általában csak a jobb játékok legvégén találsz. De erről majd később. Szusszanjunk egyet, és nézzük meg, milyen alap kasztokból választhatunk, végtére is egy RPG-be bújtatott okos-mészárszékről beszélünk.

Tíz dühös ember

Tíz alap kasztból választhatunk a játék kezdetén. Ez jó. Főleg, hogy minden kaszt nagyon más mint a többi, a játék mégis kiegyensúlyozott, ahol egy karakter hiányt szenved, ott egy másik pont erős, és ezt nem csak a stats pontokban látjuk, hanem érezzük, amikor kezünkbe kapjuk a kontrollert vagy a billentyűzet-egér kombót. Hogy egy példával éljek, a lovagnak magas az életereje, elég jó a kitartása is, és erős így sokszor nagyot tud ütni, nagy erővel, viszont a hárításai, félrevetődései, futásának sebessége jóval alacsonyabb, mint mondjuk egy tolvajé. Egészen más játékstílust is követel meg. Ha lovaggal kezdesz, ki kell várnod. Sokat védened a pajzzsal, és amikor az ellenfél épp nem véd vagy támad, egy-két brutális csapással leteríteni. Bossoknál kicsit nehezebb dolgod van, hisz azoknál általában jó, ha gyorsan ugrasz oldalra-hátra vagy éppen futsz… Egy tolvaj gyenge és páncélzata is szegényesebb, viszont rettenetesen sebes, gyorsan az ellenfél háta mögé kerül és visz be egy backstabet, vagyis egy orgyilkos döfést. Viszont arra ne számíts, hogy ha egy autó nagyságú kalapács telibe talál, még felkelsz a csapás alól…

Az alap kasztok tehát: harcos, lovag, tolvaj, varázsló, piromanta, pap, bandita (barbár), kósza, vadász, és a pucér ember. (Ez utóbbi minden értékében átlagos, egy szál gatyában és egy bottal a kezében indul. Öngyilkosjelölteknek és azoknak javasolt, akiknek a legnehezebb játék sem elég nehéz.)

Nem fogom ecsetelni az összes kaszt előnyeit, hátrányait, hiszen erről külön cikket illik írni egy ilyen volumenű játék esetében. Viszont mivel minden kaszt más, magas az újrajátszhatóság és egészen új játékstílussal találhatjuk szembe magunkat, ha egy a korábbitól jellegében elérő karakterrel indítunk.

Gyorsan még tisztázzunk két alapvető és rendkívül fontos játékelemet, mielőtt tovább taglalom orgazmikus szenvedésemet.

Az egyik a címet is definiáló Lelkek esete. Minden egyes leölt ellenfél után lelket kapsz. Ezt fel lehet fogni TP-nek, vagyis XP-nek, de azért ez nem ilyen egyszerű. Gyűjtöd a lelkeket, az ellenfelekért kevesebbet, a főellenfelekért sokat. Ám, ha meghalsz mindezek elvesznek, egészen addig, amíg vissza nem térsz halálod színhelyére, hogy visszaszerezd őket. Az addig meglépett szintek, felturbózott értékek és tárgyaid megmaradnak, de ha meg akarod kaparintani az éppen gyűjtött lelkeket, melyek nem csak a szintlépéshez, de vásárláshoz, és különböző extrák eléréséhez is létfontosságúak, újra el kell verekedned magad oda, ahol legyalultak. Itt kell megemlítenünk a másik fontos játékelemet, azt aminek minden alkalommal a legjobban örülünk majd, ha megpillantjuk, a tábortüzet, vagyis a „bonfire-t”, ami egyedüli mentési alternatívaként (vagyis újjászületési, ugyanis mentés NINCS) szolgál, valamint itt tudunk majd szintet lépni, elkölteni az összegyűjtött lelkeinket, zombiból emberré változtatni magunkat, feltölteni a kulacsunkat életerő itallal. És ha már itt tartunk, ez is egy fontos játékbeli elem. Estus flask. Egy mágikus tárgy amit életenként, vagyis két halál között eleinte 5x, majd később ha fejlesztjük 10x vagy akár 20x is használhatunk, és ami helyettesíti a potionokat. Vagyis nem kell az inventoriban 100 potiont jobbra-balra pakolásznunk, ami nagyon jó hír. A felhasználhatóság életenkénti limitációja azonban újból csak nehezíti a játékot, és megfontolttá fog tenni, ha csatába indulsz. Az ellenfelek minden tábortüzes pihenésnél újra teremnek, de mivel a játék annyira balanszosan, élvezetesen van felépítve, ez nem fog minket idegesíteni, viszont megköveteli tőlünk és lehetőséget ad a folyamatos tápolásra.

Most, hogy ezeket tisztáztuk, menjünk kicsit tovább. Ha kijutsz a tutorial helyszínről, azaz egy gigantikus holló kimenekít az élőholt elmegyógyintézetből, (ez a hely neve… és olyan is…) kezdődik csak el a játék, és nyílik meg előttünk Lordran hatalmas, szövevényes, de leginkább gyönyörű és sötét világa.

Amit fontos tudni, hogy a Dark Souls egy nyílt világú RPG. A történet tulajdonképpen eléggé egyszerű, és ugyan nagyon hangulatos, nem befolyásolja lényegesen a haladásunkat. Onnantól, hogy kijutunk az elmegyógyintézetből, teljesen szabadok vagyunk, ami rögtön az első helyszínen észrevehető lesz. Egy romos fennsíkon találjuk magunkat, moha lepte templommaradványok között, egy sűrű temető, egy várerőd és egy sötét erdő közelében. Ez a hely afféle központ lesz, egy összekötő, ahonnan rögtön 4 különböző irányba kezdhetjük meg a kalandunkat, majd később újabb és újabb rejtett utakat találunk mélyebb vagy csak távolabb fekvő területek felé. A Dark Souls itt mutatja meg először milyen gyönyörű tud lenni. A fennsíkon lévő romok, az óriás hollóval a tetején, a minket körülölelő táj csak egy azon csodás és néha hátborzongató helyek között, ahol barangolni fogunk. Semmilyen segítséget nem kapunk azt illetően, merre induljunk, holott van egy ajánlott út, de azt csak véred árán ismered majd fel, mert ha rossz irányba mész vagy gyorsan lekaszabolnak, vagy ahogy velem tették, megizzasztanak és megedzenek. Én speciel egy olyan helyen kezdtem a tápolást, ahová gyenge voltam, de ez az út valóban kikupált, így mire megtaláltam az előrehaladás legjobb útját, amit most nem árulnék el, merre van, már profi módon kezeltem a karakteremet, a tábortüzet, fejlődést, szóval rutinosnak mondhattam magam a játék alapvető mozgatórugóit illetően. Kemény lecke volt, de ennek köszönhettem, hogy a következő nagy boss-t (ugyanis nagyobb bossok között úgy nevezett mini bossok is lesznek még) második nekifutásra sikerült legyőznöm, ami mint később kiderült, nagyobb szó ebben a játékban, mint hittem volna.

Lassan végére érünk az első résznek. Nem akarok spoilerezni, ezért nem részletezem az utam pontosan. De ennyit mondhatok…

…egy csodás várkastélyban barangolok épp, amit élőholtak, és bukott lidérc-lovagok foglaltak el. Leereszkedtem a mélybe is, hogy megszerezzek egy titkos ereklyét, de csak alig menekültem meg az ott kísértő lelkektől. Odavesztem kénköves paták és ember nagyságú bikaszarvak alatt. Láttam egy sárkányt, és találkoztam a tüzével. Nem küzdöttem meg vele, de meg fogok. A harangtoronyban baljós, elnyúlt, állati árnyak várnak rám, mégis tudom, hogy arra vezet az utam. Mocorognak a kövek. A fény őre lettem, a fehér út követője, de nem tudom meddig követhetem még ezt az utat. A föld alatt húzódó toronyban halhatatlan kovácsmester, alatta egy elmagyarázhatatlanul embertelen lény még a régebbi időkből. Amikor először meghaltam még nehéz volt. Most már egyre könnyebb…

Még annyi minden vár rám, de egy valamiben biztos vagyok. A Dark Souls a szenvedést élménnyé emelte, úgy, ahogy előtte egy játék sem. Alig várom, hogy Lordran, az elveszett urak földjének újabb borzalmas csodáit fedezhessem fel.

—Árnyék—