Icarus mindenképpen szeretett volna repülni az apja készítette eszközzel. Egy darabig működött is dolog, de végül túl közel került a Naphoz, melynek hője megolvasztotta a szárnytollakat összetartó viaszt, a szárnyaszegett Icarus pedig holtan végezte a tengerben. Sajnos az Airtight Games fejlesztőinek sikerült a levegőben maradniuk, és megalkották a Dark Void névre keresztelt jetpack „szimulátort”, minden idők legborzalmasabb TPS-ét. Nálam sokáig a Gears of War birtokolta ezt a címet, de a Dark Void már az első órában trónfosztotta az Epic konzolmocskát.
Mikor az első képek és videók érkeztek az Airtight Games játékából, sokan bizakodtak, és többen is felkapták a fejüket, hogy végre egy egészen új felfogású TPS jelenhet meg a piacon. A korlátlan repkedés hátrakétával, a különféle platform játékokat idéző ugrándozások, lövöldözés fejjel lefelé csüngve és egyéb finomságok, mind érdekes játékot sejtetett. Sajnos az ötlet és a megvalósítás köszönőviszonyban sincs egymással, ugyanis a Dark Void már az oktatópályán megbukik.
A bugyuta történet hátteréül a véresen unalmas és több milliószor elkoptatott Bermuda háromszög áll. Már itt az elején világossá válik, hogy ne várjunk semmi eredetiséget. Főhősünk pilóta, aki éppen fuvarban van, és mit ad Isten, lezuhan a rejtélyes háromszögben. Természetesen nem egyedül, hiszen vele van a barátnője is, akivel a játék első epizódjában próbálnak vállvetve túlélni a hatalmas sziklákkal és mély tárnákkal tarkított dzsungelvilágban. Már az elején nem stimmel valami, hiszen igen furcsa teremtmények keresztezik útjukat, mi több, szeretnének véget vetni a pár életének, így már az első képsorok után elkezdődik az agyatlan TPS aprítás. Ám nehogy azt higgyétek, hogy olyan egyszerű volt idáig, az első epizód nyitányáig eljutni, hiszen én már a kötelező tutorial pályán zsinórban haraptam fűbe.
Az oktató részben már rögtön hátrakétával kezdünk, és megismerkedhetünk a légi irányítással, magával a légi harc szépségeivel is. Alapvetően ez a hátrakétás majomkodás adná meg a játék sava-borsát, de ezt sikerült a legjobban elrontaniuk, mi több, a Dark Void legfrusztrálóbb eleme pont ez az idióta röpködés. Az egérrel irányíthatjuk a főhős röptét, miszerint jobbra, balra vagy fel, le szeretnénk haladni. A WASD gombok közül a W az utánégetést, az S a féket, az A és a D gombok pedig karakterünk jobbra vagy balra dőlését hivatottak szabályozni. Szépen hangzik, de a valóságban ez egy kezelhetetlen rendszer. Az oktatópályát olyan tíz – tizenötödik alkalomra sikerült befejeznem, mert a gép előszeretettel dobott be egy szikla elé, esélyt sem hagyva a manőverezésre. Így olyan tizenöt sziklafejelés után már halott voltam. Az egérrel való irányítás szimplán borzalmasra sikeredett. Az egész olyan, mintha főhősünket egy orrkarika és egy vékony cérna segítségével a képernyő közepén megjelenő kurzorhoz (célkereszthez) rögzítettük volna majd, és mint a marionett babát rángatnánk össze-vissza olyan 50-100 km/h-ás váltakozó irányú szélben. Próbálkoztam én rengeteget az egér érzékenységének állításával, mindhiába. Egy időben sokat repültem számítógépen különféle repülős játékokkal, szimulátorokkal és arcade marhaságokkal is, de még ilyen használhatatlan, és emiatt élvezhetetlen irányítással nem találkoztam. Miután nagy nehezen megszoktam ezt a borzalmas kezelést, még le kellett lőnöm három UFO-t, és csak utána kezdődött el a játék. Ekkorra már az asztalomon lévő tárgyakból kettőt-hármat a falhoz vágtam, mögöttem ülő lelkes nézőim pedig hányingerükkel küszködtek a képernyőn veszettül pörgő-forgó karakteremet látván.
A tutorial után folytassuk a dzsungellel. Hatalmas megkönnyebbülés volt, hogy végre elkezdődött a játék, és főhősünk hátán nincs semmiféle jetpack, így tudtam, hogy egy jó darabig nem kell röpködnöm. A Bermuda háromszöget még megbocsátjuk az Airtight Gamesnek, de az, hogy a harcrendszer egy az egyben a Gears of War monoton és véresen unalmas, idővel pedig nevetséges fedezékharca legyen, a ránk támadó ellenfelek pedig kísértetiesen hasonlítanak a Mass Effect geth-jeire, már sok volt. Ezek a szerencsétlenek elrontották a játék alapjául szolgáló röpködést, a földi harcot pedig és az ellenfeleket, amivel javíthattak volna a helyzeten, lazán lemásolták más játékokról. A hosszú percekig tartó monoton lövöldözések után, azért még megcsillant egy utolsó reménysugár, mikor Nikola Tesla(!) leakasztott a polcáról egy hátrakétát, és azt nekiadta főhősünknek, hogy azzal ugrándozzon a mély szakadékok felett párkányról-párkányra.
Ami azt illeti, ez a párkányról-párkányra ugrándozás és lebegés egészen élvezetesre sikeredett, és olykor tényleg érezni lehetett a borzalmas, magába szívó mélységet. Már majdnem elhitettem magammal, hogy talán még egy Damnation is lehet belőle, de a reménysugár hamar kialudt. A platformokra tapadva való lövöldözés egy idő után olyan volt, mint egy ókori C64-es western játék, amikor a bárpult mögül véletlenszerűen előbukkant egy-egy fej, nekünk pedig gyorsan le kellett azt szedni. Az ellenség is hasonlóképp dugdossa ki a fejét egy-egy menedék mögül, viszont a leterítésükhöz sosem állt rendelkezésre elég lőszer. Egy-egy űrlénybe annyi ólmot kellett pumpálni ahhoz, hogy végre megdögöljön, hogy volt, mikor a főellenségre már nem is maradt lőszerem. Így addig röpködtem össze-vissza a pályán, míg nem találtam egy lőszeresládát. A munícióhiány állandó feature a Dark Voidban.
A platform elemektől hamar megszabadult a játék, és a teljes értékű, már repülésre is alkalmas hátrakéta megszerzését követően a monotonitásba és konzolidiotizmusba süllyedt az egész. Fedezékharc, repülés, fedezékharc, repülés, egy olyan unalmas és egyben idegesítő játékmenet vette kezdetét, hogy nagyon nehezemre esett nem kilépni ebből a szennyből. A legnagyobb pofon az volt, mikor arra kényszeríttet a játék, hogy elmebetegként nyomkodjak egy bizonyos billentyűt, melyet kiírt a képernyőre. Például, ráugrok egy robotszörny fejére, de az le akar rázni, ezért nyomjam olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudom a W gombot. Ha elég gyorsan nyomom, akkor nem esek le. Láttam magam kívülről, ahogy a monitor előtt görnyedve, az ínhüvelygyulladást megkockáztatva, retardált szerencsétlenként ütöm a billentyűzetet csak azért, hogy továbbjussak egy pályán. Nem, ezt még a bezárt Lipótmezei Elmegyógyintézet egykori lakóival sem tehetik meg, nemhogy egy PC játékossal.
Az átvezető videókra már nem is emlékszem, pedig becsületesen tartottam magam, és csak olyan 3-4 játékóra után töröltem ezt a borzalmat. Ebből is látszik, hogy ennyire hagyott bennem mély nyomot. A tökéletesen érdektelen történet, a borzalmas irányítás, a monoton játékmenet, az unalmas és jellegtelen karakterek miatt a turkálós kosárba sem való a Dark Void, nem még ennyi pénzért a polcra és a gépünkre. A CAPCOM mellényúlt, ti ne tegyétek, és kerüljétek el jó messzire ezt a borzalmat.
—Somesz—
Cím: Dark Void
Fejlesztő: Airtight Games
Kiadó: CAPCOM
Honlap: http://www.darkvoidgame.com/
Stílus: akció, tps
Ami tetszett:
olyan nem volt
Ami nem tetszett:
az egész egy borzalom
borzalmas légi irányítás
gagyi történet
monoton és unalmas GoW -os fedezékharc
jellegtelen karakterek
No comments
Trackbacks/Pingbacks