…és mint megmagyarázhatatlan jelenség, sokkal nagyobb sláger volt az ufó, mint ma az RTL Klub. Mikor Déri János (R.I.P.) Nulladik típusú találkozása után pár évvel később feltűnt az X–Akták sorozat, majd 1993 – ban egy brit játéktervező, Julian Gollop is előrukkolt a maga feldolgozásával, egy olyan játékkal, amely mind a mai napig meghatározó eleme a játékiparnak. Egy olyan alapmű jelent meg a Microprose kiadásában, melyet sokan próbáltak már újraértelmezni, átdolgozni, tucatnyi remake–kel álltak már elő, de soha senki nem tudta megdönteni azt a tényt, már – már dogmát, hogy X–Com csak egy van! Én kicsit később kerültem az X–Com UFO: Enemy Unknown közelébe, talán 1996 őszén, mikor kölyökként beültem az egyetemi számítóközpontba Édesapámhoz, aki éppen számtech órát tartott a bölcsészhallgatóknak. Csak ültem az alagsori teremben az akkor felnőttnek tűnő egyetemisták között és bambultam a Netscape-ben az oldschool freemail fiókom, mikor a mellettem ülő szemüveges rocker, szakadt „Blind Guardian” arc egyszer csak odasúgta, hogy mit pötyögjek be a DOS promptba. CD Ufo….. ufo és enter! Majd fogadott a kék bolygó térképe, a bázis nézet, stb. „Add el a puskákat, lesznek helyette jobbak!” Aztán az első küldetés, mikor már alig vártam, hogy puskavégre kapjam a kényszerleszállt idegent…. A felfedezés élménye az elején szinte minden küldetésen végigkísérte a kezdő játékost. Az első kényszerleszállás, az első leszállt UFO elfogása, az első élő idegen, az első terrorakció visszaverése, stb. Lehetne folytatni a sort. Végül az óra végén apámmal felmásoltuk két kis floppy és — mivel több nem volt nálam — egy nagy floppy lemezre. Aztán irány haza, és attól kezdve szállóigévé vált otthon, hogy: „A gyerekek mit csinálnak?” „Biztos megint ufóznak!” A játék alapvetően egy stratégiai és egy körökre osztott taktikai játék egyvelege volt. A fő képernyő lefedte a stratégiai részt, hiszen az ott forgó földgömbön helyezhettük el bázisainkat, foghattuk el az éppen bemért ufókat. Itt állíthattuk, hogy milyen ütemben haladjon a játékbeli idő, itt értesülhettünk a X–Com anyagi helyzetéről, melyet leginkább az határozott meg, hogy milyen viszonyban álltunk egyes országokkal. Így ha egy ország területén több ufót hagytunk tevékenykedni, akkor az az állam gyakorta megvonhatta a támogatást. De innen érhettük el a további opciókat is, innen léphettünk be a bázisunkba, ahol intézhettük az adott bázis építési munkálatait, itt...

2014. jan. 12.

A 2001-ben megjelent fantasy hack’n’slash játék ma már klasszikusnak számít. Az akkor csúcs grafika sokakat magával ragadott. Az egyedi hangulatot és játékélményt amit a Severance nyújtott, mai meglátásom szerint kevés más produktum képes átadni. Ez a rövid írásom 2005-ből való, (ezért is ez a rövidke terjedelem) mikor a Bestsellers sorozat kiadásában vettem meg közös csomagban a Colin McRae 2 és az Insane nevű játékokkal. Mint nagy „sebességőrült”, csak legyintettem a borítón látható képernyőképekre, amelyeket a Severance-ból fényképeztek ki, és azt mondtam magamban, miért ne, elfér a polcon, a szoftvercsomagot meg úgyis csak a két autóversenyért vettem meg. Nos, ez a hozzáállásom hamar megváltozott. Ezzel a játékkal kezdtem a telepítést, s bizony Colin bácsi ott maradt a polcon a nyár végéig, amíg végig nem vittem a Severance-t. Sokan mondták már, hogy horror-fantasy FPS-sel ne játssz egyedül, mert könnyen megütheted a bokád. Ez így is volt, a hanghatásoknak és a vizuális hatásoknak köszönhetően ijedtemben gyakran belerúgtam a számítógépasztal lábába, vagy éppen egy dohos kriptában mászkálva azon vettem észre magam, hogy jobb kezemben majd szétpattan az egér a szorításomtól. De ne menjünk ennyire előre! A Severance: Blade of Darkness jókora 18+ karikával került a boltok polcaira utalván a félelemkeltésre, a vérre és az agresszióra. A besorolás megállja helyét, habár a mai grafikai megjelenésekhez hasonlítva már kevésbé tűnhetnek félelmetesnek a játék bizonyos jelenetei. Egy belső (vagy hátsó, tetszés szerint változtatható) nézetes akció-fantasyról van szó, melynek lényege, hogy több pályán, temérdek ellenségen, csapdákon átverekedve eljussunk végül a főgonoszhoz, és jó harcoshoz híven, megmentsük tőle a világot. Szabvány fantasy sztoriról és megjelenésről van szó, viszont maga a világ és a történet hangulata könnyen elvarázsolja az embert. Négy karakter közül választhatunk. Van egy törpe, egy barbár, egy lovag és egy elfszerü amazon. Látható, hogy mind a négyen más faj képviselői, tehát mind a négyen különböző harcmodorban jártasak, eltérő fegyvereket forgatnak. A játék során fejlődnek, egyre több új és látványos kombót tanulhatunk be, új fegyverekre és páncélokra tehetünk szert. Rendkívül élethű párbajokat vívhatunk orkokkal, csontvázakkal, zombikkal, trollokkal és gólemekkel. (Megj.: az Oblivion harcrendszere is elbújhat mögötte) A helyszínek változatosak, mind sajátos atmoszférával rendelkezik, és a készítők odafigyeltek a kisebb részletekre. Természetesen könnyen felfedezhető, honnan merítettek ötleteket a level-designerek, hiszen indiai stílusú templomoktól...