A szerepjáték nem egyenlő a karakterlappal. A Fable III ezzel az alapigazsággal mutat fityiszt az összes olyan sztorivezérelt akció, kaland és hack’n’slash játéknak, amely egy karakterlap segítségével próbálja elhitetni magáról, hogy van valami köze a szerepjátékokhoz.
Itt és most leszögezhetjük, hogy nincs. A karakterkészítés hiánya miatt könnyen azt hihetné az ember, hogy a Fable III hasonlít a JRPG-kre, de a hasonlóság itt meg is állt. Nem lineárisan megírt történetet kell végigjátszanod — persze, van sztori, de abban többnyire kedved szerint haladhatsz, ráadásul nagyon sok függ a cselekedeteidtől. Mondjuk úgy, hogy a játék 30%-a történet, egyötöde harc, a többi (jól számolsz: a fele) pedig részben kincsvadászat, részben szabad asszociációs szociál-RPG.
A második rész sajnos nem jelent meg PC-re, de annak idején az első Fable egyértelműen kinyilvánította, hogy a harc csupán szükségszerű, és nem alapvető eleme egy fantasy játéknak. Könnyen le lehetett győzni az ellenfeleket, nehogy a harc megakadályozza a mese, az esszenciális hőstörténet kibontakozását. A kis falusi suttyógyerekből hatalmas hős lett, aki fegyverrel és mágiával takarította ki szülőhazáját. Egyszerű, de tökéletes alap, amit meg lehetett fűszerezni némi fazonigazítással, pózolással, szerelemmel (akár azonos neműek között is), illetve csirkerugdosással. A Fable-ben a hétköznapi emberek nem csupán körítésként vannak jelen, hanem a játékos karakter és a világ közti interakció szerves részei.
Ezt emelték a harmadik részben olyan magaslatokba, hogy az szó szerint lenyűgözött. A Fable III bepótolja mindazt, amit általában véve hiányolok a CRPG-kből; a banditák kivételével minden egyes felnőtt albioni polgárral összebarátkozhatsz, kisebb szívességeket tehetsz neki, egymásba szerethettek, kefélhettek (The Legendary Condom of the Gods + 5 — no comment), összeházasodhattok, de akár nemi betegséget is kaphatsz, és lehet zabigyereked. Na meg, ott van a másik oldal is, amikor esetleg inkább a megfélemlítésre, sarcolásra és erőszakra építed leendő királyságod.
Merthogy uralkodó leszel, és ezzel még nincs vége a történetnek. A prófécia szerint előbb Hőssé kell válnod, be kell bizonyítanod, hogy apád (az utolsó Hős, aki ráadásul király lett) nem hiába ontotta magvát női ölbe, és meg kell döntened gonosz bátyád zsarnokságát.
Ahogy az a jobb történetekben lenni szokott, semmi sem fekete vagy fehér. Nem csupán az a kérdés, hogy jó vagy gonosz hősként ülsz a trónra, de az is, hogy ezután hogyan teljesíted be a próféciát. Itt már nehéz elkerülni a spoilerezést, ezért csak annyit árulok el, hogy az adakozó és a zsarnoki uralkodás két véglete között számos különböző lehetőséged adódik az állam igazgatására.
Úgy tűnik, nem csak a mi világunkat mozgatja a pénz, hanem Albiont is. Tetemes vagyont kell szerezned ahhoz, hogy a végén jól jöjjön ki a lépés, és bár van rá lehetőséged, hogy a játék elejétől kezdve járd a meggazdagodás ösvényét, ezt egyáltalán nem törlik az arcodba. Neked kell megtalálnod a lehetőséget — és akkor a végén nagyon gazdag, nagyon népszerű uralkodó lehetsz. Ha nincs elég pénzed, akkor viszont kérdéses, hogy a régi, bowerstone-i épület végül árvaház vagy kupleráj lesz? A szegények gyerekei gyárba járnak dolgozni vagy iskolába tanulni? Az őrség leépül vagy felfejlődik és visszaszorítja a banditákat? Leigázod vagy szövetségeseddé teszed a szomszédos ország népét? Ilyen és ehhez hasonló döntésekkel növelheted vagy csökkentheted az ország vagyonát ugyanúgy, mint a saját népszerűséged. Mindemellett uralkodásod idején tovább kalandozhatsz, és természetesen újabb kalandokat is találhatsz.
Még egy dolgot nagyon érdemes megjegyezni: a Fable-sorozatot mindig is átlengte az angolos humor. Eltekintve az olyan műfaji reflexióktól, mint a The Game nevű kitérő — amelyben apróra zsugorodva egy terepasztalon papírmasé figurákkal beszélgetve jársz végig egy klasszikus hercegnőmentős kalandot —, játék közben számtalan lüke ötlet csal kisebb-nagyobb mosolyt az arcra. Az már csak extra élmény, hogy hercegi/hercegnői lakájod hangját John Cleese adja.
Ez egy nagyon korrekt játék. Ha akarjuk, felhozhatjuk ellenérvként, hogy az ellenfelek nem túl változatosak, a játék alig néhány típus hatalmi szintjét variálgatja. Egyes mellékküldetésekhez borzasztóan nehéz megtalálni a szükséges tárgyakat (lásd: 30 könyv az akadémiának), illetve a maximalistáknak kötelező (!) online multiplayer módban játszani. Valljuk be, hogy ez csak kukacoskodás.
Egyébként a kötelező multi nem annyira fájdalmas dolog. Ha nem akarsz begyűjteni minden egyes fegyvert és kinyitni minden egyes démonajtót, akkor nem kell foglalkoznod vele. Viszont, ha maximalista vagy, akkor muszáj a saját gyermekedet kézen fogva odavezetni egy bizonyos démonajtóhoz (a többieket nem lehet kézen fogva vezetni, csak a sajátodat), muszáj szerelmet vallanotok egymásnak egy másik játékossal egy másik démonajtó előtt, és muszáj fegyvereket cserélgetni a többi játékossal.
Nekem meg muszáj lesz egyszer újrajátszani az egészet a gonosz hős/zsarnoki uralkodó vonalon.
—Garcius—
Cím: Fable III
Kiadó: Microsoft Game Studios
Fejlesztő: Lionhead Studios
Honlap: http://www.lionhead.com/games/fable-iii/
Stílus: szociál-RPG
Ami tetszett:
szociális interakciók
humor
és úgy általában az egész
Ami nem:
nagy élmény, de nem maradandó
No comments
Trackbacks/Pingbacks