Én megpróbáltam. De tényleg. Többször is. Újra meg újra. Végül feladtam; ez a játék nem ment. A nagy elődhöz képest, de még önmagában véve is számtalan problémám volt vele. Leginkább az, hogy végtelenül franchise-szagú.
Gondolkodás nélkül megvettem, hiszen a Fallout 3 (FO3) szépen megágyazott neki. Sőt, a világkép jóval öregebb időkre nyúlik vissza; valahol ’97-98-ban jelent meg az első és a második rész, a CRPG-kedvelők pedig azonnal beleszerettek. Véleményem szerint a 2008-as FO3 — bárki bármit is mond — megérdemelte az Év Játéka címet. Összetett interakciós rendszere és free roam világképe mellett a karakter cselekedeteinek következményei tették kiváló számítógépes szerepjátékká.
Azután kijött… ez az izé, amit Fallout: New Vegas (FO:NV) néven ismertünk meg. Kifejezetten vártam. Ahogy fentebb is írtam, gondolkodás nélkül megvettem. Azután meglehetősen sok időt ücsörgött a gépen, mert egyszerűen nem bírtam játszani vele.
A megszokott Fallout-hangulaton egyáltalán nem segített a vadnyugati behatás. Így valahogy nem mindkettő lett, afféle Fallout-vadnyugat, hanem inkább egyik sem. Hiába a szerencsejáték, a környezet meg a többi, nem eléggé vadnyugatias, és ez a kellemetlen hatás bizony csökkenti magát az eredeti Fallout-hangulatot is.
A karakterek kidolgozatlanok, vagy legalábbis nem túl egyediek. Momentán nem is jut eszembe egyetlen olyan figura sem, aki kicsit is kiemelkedett volna a többiek közül. A másik unalmat keltő elem a rádió volt, a harmadik meg az események sora.
A zene és a DJ-k nagyon hamar az önismétlés csapdájába esnek. Képzeld el, milyen kevéssé izgalmas unásig ismert és amúgy sem túl jó számokat hallgatni, miközben egy kopár pusztában koptatod a lábad, néha meg a kopár hegyoldalakon.
Na igen, a hegyekkel is bajom van. Azt vágom, hogy egy-egy durvább lejtőt nem tudok megmászni. Azonban a növényzet jól jelöli a meredélyek járhatóságát, és amikor a füves domboldalon simán felsétálok a lejtő feléig, azután láthatatlan falba ütközöm, akkor bizony úgy érzem, hogy felfedezői szabadságomban korlátoztak egy olyan játékban, amelytől totálisan bejárható terepet vár az ember.
Maguk a küldetések sem túl érdekfeszítőek. Általánosan elmondható, hogy a többségükhöz le kell lőnöd valakit, a fő sztori meg egyáltalán nem kötött le, nem motivált és nem éreztem szükségét, hogy egyetlen mozdulatot is tegyek az előrelendítése érdekében. Bosszútörténet, oké, de akkor nem ártana valahogy rávenni a játékost, hogy legalább akarjon bosszút állni. Ameddig eljutottam, addig csak arról szólt, hogy miután fejbe lőttek és felgyógyultam, követtem a fickó nyomát (természetesen, mindig előttem jár), mert „jaj, de nagyon el akarom kapni!” Csakhogy én ezt játékosként egyáltalán nem éreztem. A kvázi-főellenség személytelen, és jellemvonások nélkül utálni sem tudom — nem is találkoztam vele, csupán pár másodpercig láttam, mielőtt lepuffantott.
Azután meg jött a Légió… Ez is szar volt. Azt még elfogadom, hogy egy poszt-apokaliptikus szervezet afféle neobarbár módon adoptál egy ókori mintát, de az önismétlés itt is annyira bejátszott, hogy újabb mérföldekkel járult hozzá az unalom felé vezető úthoz.
Kinyírtam néhány légióst, mert erkölcsileg helyénvalónak éreztem bosszút állni rajtuk, miután kegyetlenül halálra kínoztak egy fél kisvárost. (Igen, itt eléggé motivált a bosszú.). Ezután rendszeresen feltűntek a légiós orvgyilkosok, ami nem csak hogy még unalmasabbá tette a kalandozást, de ráadásul emlékeztetett az FO3 Karom-zsoldosaira (Claw Mercenaries), illetve még inkább a Morrowind: Tribunal Sötét Testvériségére (Dark Brotherhood).
Csakhogy túl sokan vannak. Ezek az ellenfelek csak úgy jönnek a semmiből, folyton beléjük akadsz, például engem óránként egyszer biztosan zaklattak, ami egy idő után már inkább kínlódássá tette a kalandozást, mintsem élvezetessé.
Hozzáteszem, következetlen is az egész felépítmény. Folyamatosan dúlnak a harcok a Légió és a helyi erők között, miközben a légiósok percek alatt bedarálják egy helyőrség személyzetét — csak azért, mert az orvgyilkosok épp a közelben termelődtek újra, és természetesen követtek, a helyiek meg rájuk lőttek. Ezzel a tempóval már rég eluralhatták volna a vidéket.
Az FO:NV számos sebből vérző, mérhetetlenül unalmas franchise. Az egész eddigi Fallout-sorozat legnagyobb csalódást okozó része. Lehet, hogy egyszer még leküzdöm az ellenállást és újra megpróbálok játszani vele, de az eddigi négy kísérlet nem hozott jelentős élvezeti értéket.
Update: A cikk megírása óta sikerült újra nekiesnem a New Vegasnak. A fentieken nem szeretnék változtatni, mert az első 20-30 órában a játék valóban ilyen képet mutat. Utána valahol átbillen a mérleg, de kábé fogalmam sincs, hogy hol, ezért maradjunk annyiban, hogy végül átlag feletti játék lett belőle, még ha nem is kiemelkedően jó.
Elkalandozgattam New Vegasban és környékén, de a fősztori továbbra sem motivált, ahogy a történet háromnegyedénél kapott választási lehetőségek sem érintettek meg bennem egyetlen szívpecket sem. Bár hajlandó vagyok átlag feletti pontszámot adni neki, a FO:NV egyszerűen nem olyan jó, mint a franchise többi játéka.
—Garcius—
Cím: Fallout: New Vegas
Kiadó: Bethesda Softworks, Namco Bandai Games
Fejlesztő: Obsidian Entertainment, Bethesda Game Studios
Honlap: http://fallout.bethsoft.com/eng/home/home.php
Stílus: poszt-apokaliptikus CRPG
Ami tetszett:
Fallout világkép
Ami nem:
sztori
nem-játékos karakterek
No comments
Trackbacks/Pingbacks