Na most mihez kezdjek? Ilyen vegyes érzelmeket még sohasem tapasztaltam. Van egy játék, amivel minden nap le KELL ülnöm játszani, és minden nap elmegy tőle a kedvem, azután megint elő kell vennem, és újra játszani akarok vele. Hogyan lehetséges ez? A Game of Thrones olyan kétségeket hagyott bennem, amire játék már nagyon régen volt képes.
Olyan ismertető következik, amelyben az elfogultság véres csatát vív az objektivitással, és amelyben a fájdalom és a csalódás igazi élményekkel ütközik meg.
A Game of Thrones egy regénycikluson alapuló sorozaton alapuló videójáték. Na, itt már két gond is van, hisz az adaptációk mind filmes, mind játékbeli szinten gyakran hagynak maguk után kívánnivalót. (Sajnos, a játékok esetében ez egyelőre jellemzőbb.) [A The Walking Dead kivétel — Garcius]
Ennek oka általában a kapkodás, ugyanis a játéknak időben ki kell jönnie ahhoz, hogy promócióval szolgálja a Főterméket — a fanok nyálhabzása nem hagyhat alább, mert akkor kevesebben vennék meg a munka gyümölcsét. Ezért marad a gyors, összekapkodott cucc, amire maximum sajnálkozva emlékezhetnek majd az eljövendő generációk, mintsem tömjéneznék. Ezek általában csak elhintett marketingmorzsák.
Megjegyzem (részben, hogy hű legyek a GameDroid szelleméhez), nem leszek objektív a cikkben, hisz’ George R. R. Martin munkássága, főleg a Tűz és Jég dala ciklus (amelynek alapján a tévésorozat, így részben ez a játék is készült) rendkívül közel áll a szívemhez, inspirált és átalakított, mint gondolkodó lényt, és mint írót egyaránt. Ez utóbbi okból valamilyen szinten a sajátomnak érzem a könyveket és Westeros, vagyis a hét királyság világát, így már a tv-re adaptálását is igen kritikus szemmel néztem, és nem is voltam teljesen megelégedve a végeredménnyel. Nem mondom, hogy a sorozat rossz, sőt, annyi új rajongót szerzett Westerosnak, amennyit nyomtatott formában sohasem tudott volna. Ne kerteljünk; napjaink egyik legnagyobb költségvetésű és legsikeresebb sorozatáról van szó, amelynek hatására sokan elkezdték olvasni a klasszisokkal jobb, eredeti könyveket (és ennek örülök, hadd művelődjön a sorozatokon szocializálódott nép).
Lévén kétszeres adaptáció, (szerencsére) eleve nem vártam sokat a játéktól, …de valahol mélyen mégis. Gondolom, ismeritek az érzést, amikor tudjátok, hogy valami rossz következik, de nem bírjátok elfojtani a reményt, hogy hamis előérzet gyötör. Így voltam én is; szinte biztosan tudtam, hogy negatív élmény lesz, mégis epedtem, hogy végre elmerüljek ebben a rideg és sötét fantasy világban.
Le kell írnom; a Game of Thrones egy nagyon rossz játék, mégis nyakig elmerültem benne. Nyakig, ráadásul nem akartam és nem akarok kimászni belőle. Ez az a kettősség, amit a cikk elején megpróbáltam zaklatott szavakba önteni. A játék elég összetett, és főleg a bugok, hibák, bajok rendszere okoz gondot, ezért bár nem szeretem ezt a fajta újságírást, inkább megadott szempontokat veszek sorra; látvány, történet, játékmenet, összesítés.
A mai játékosok nagy részének fontos a látvány. Mondhatnám, hogy szégyelljétek magatokat, de a fenébe is, valahol valóban fontos. Mindenkinek. Ha megveszünk egy tízezer forint értékű játékot, hát basszus, az ne csak jó legyen, de szép is. Nem? Nos a Game of Thrones borítója szép.
Sajnos ezzel el is mondtam minden dicséretet. A játék nem ócska, vagy ocsmány, félreértés ne essék, de hogy úgy mondjam, nem a legszebb kölyök az alomban. Bizonyos textúrák igen kidolgozottak, a főkarakterek jó része ki is néz valahogy, de a táj elnagyolt, kockás, sivár, és az NPC-k nem csak hogy rondák, de összesen öten vagy hatan vannak, amivel igencsak szánalmas például tömeget imitálni. Sajnos ilyen nem egyszer fordul elő a játékban.
Nem annyira látvány dolga, de azért rendesen rondítja az össz„képet” az is, hogy maga a grafikai megvalósítás rettenetesen bugos. Az ajtók átnyílnak rajtunk, beleállunk vagy -lépünk a falakba, és ehhez hasonló misztikus dolgok történnek, miközben vagy a játékkal, vagy azzal a gondolattal küzdünk, hogy „vajon hány értelmesebb és hasznosabb dolgot csinálhatnék, minthogy ezzel a bughalmazzal próbálkozom?”
A látvány tehát összekapkodott, mimika jóformán nincs a karakterek arcán, a tűz megjelenítése egyszerűen szánalmas, és még sorolhatnék apróságokat, de azt javaslom, ne vesszünk el a részletekben, hisz e borzalkodástól nem mentes első periódus után nagy fellélegzés következik.
A pozitívumok listája: történet. A karakterkészítést leszámítva ennyi a felsorolás. A történet nem csak jó, tehát pozitívumnak nevezhető, de egyszerre frenetikus, megérint, nyers, fordulatos, rémisztő és vágykeltő, hű George R.R. Martin nevéhez. Ugyan nem a mester írta, mindvégig felügyelte a munkálatokat, főleg a történetírók munkáját, ami végül megmentette a játékot attól, hogy bűvös ötös rendszerünkben legfeljebb 1 pontot kapjon.
A rideg és vérmes mese két szálon fut, és azt kell hogy mondjam, mindkét szál egyedi, akárcsak a főszereplők. A játékot a falon kezdjük, a gigantikus, jégből emelt falon, amely Westeros északi védvonalát alkotja és visszatartja a „mások” és a vadak hadait attól, hogy lerohanják a hét királyság földjét. Az éjjeli őrség katonái Westeros legmegkérdőjelezhetőbb és legkeményebb figurái, így főszereplőnk, Mors sem lesz különb. A hentes néven is emlegetett főhős nem más, mint ítélet-végrehajtó, felderítő és fejvadász, aki kőkemény és jéghideg. Egyszerű figurának hangzik, de a története során karaktere árnyaltabbá válik, akárcsak Martin regényeinek szinte minden szereplője. A másik szál Alesteré, aki egy száműzetésből hazatérő vörös-pap, és apja halála után a hűbérúr szerepébe kell bújnia. Nem szívesen árulok el többet, elég annyi, hogy árulás, szex, erőszak, vér és meglepetés lesz benne bőven, és ha valami, hát a történet az, ami (sok szenvedéssel) végigsegít Westeros játékba töpörített világán.
Emlékezzünk még meg a karakteralkotásról. Mivel nagyon szilárd, konkrét történetű játékról beszélünk, a főhősök személyét és külalakját nem változtathatjuk meg. Lesz, akit ez zavar, nekem nem volt vele gondom, szerencsére mindkét karakter bőrébe bele tudtam élni magam (talán épp azért mert rendkívül különbözőek). A karakteralkotás ettől függetlenül elég összetett. Mindkét szereplő esetében 3 különböző kasztból választhatunk (ami így összesen hat). Ez elég kevésnek tűnik, de képességeinket kusztomizálhatjuk még pontelosztással, pontból jártasságvásárlással, és (ami nekem minden rpg-ben nagyon tetszik, bár ritka) előnyök és hátrányok megadásával.
A játékmenet egyébként három alapvető momentumból áll; mész, ölsz, beszélsz, és persze ott vannak még az olyan elmaradhatatlan bónuszok, mint a vásárlás, szintlépés, felszerelési tárgyak rendezése, stb… Szóval játékmenet szempontjából egy teljesen átlagos, third person nézetű kalandjátékról beszélünk.
A harcrendszer viszonylag újszerű. A space gomb lenyomásával az idő belassul, így ha épp nem ellenfeleink időtlenségbe fagyott suhintásán legeltetjük a szemünket, előre akció-parancsokat adhatunk a karaktereknek, amely főként a képességek használatának sorrendjét jelenti. Így a harc valahol a valós idejű és a körökre osztott rendszerek határmezsgyéjén mozog, kicsit a Dragon Age két részéhez hasonló módon. Ez pozitívum lehetne, hiszen működik, de hosszú távon rendkívül önismétlővé és unalmassá válik, hisz a csata abból fog állni, hogy azt figyeljük, mennyi életerőnk és energiánk van, és épp melyik skillt kell használnunk, hogy ugyanazokat a kivégzéseket nézhessük végig újra és újra. Rendkívül rossz, hogy csata közben nem csak menteni, de betölteni sem lehet, így ha mondjuk egy hosszabb csata elején meghal az egyik hősünk, akinek nem kéne, nem tölthetjük be az állást, hogy újrakezdjük valahonnan — ehelyett megvárhatjuk, míg a csapat összes tagját lemészárolják. Amatőr…
A harc kinézetével és dinamikájával egyébként nincs baj. Külön megemlíteném, jó pont, hogy a játék nagyon figyel a páncélzatok módozataira, valamint arra, hogy melyik szintű páncél ellen milyen fegyvert érdemes használnunk, így érdemes karakterünket több irányba fejleszteni, hogy tökéletes bajvívóként esetleg akkor is ki tudja vívni magát a bajból, ha egy nehézvértes lovaggal kerül szembe, aki ellen a zúzófegyverek a hatékonyabbak.
Ha túllépünk a harcon és a gyermekbetegségeken, elindulhatunk sétálni. A helyszínek ugyan nem szépek, de jól felépítettek, és ha nem ugyanaz a 6 ember sétálna mindenhol, még élőnek is nevezhetnénk őket. (A Fal, mint helyszín, és főleg a fekete vár szép és igényes, tehát ilyen is van.) Külön megjegyezném a KotOR, a Dragon Age és a Mass Effect kedvelőinek, hogy rengeteget kell majd beszélnünk a játékban, sőt a játékidőnk több mint felét igényesen megírt és borzalmasan felszinkronizált beszélgetések és átvezetők teszik majd ki. Öröm és üröm egyben. A készítők próbálták feldobni az egyhangúságot egy-két aprósággal, mint például Mors, északi hősünk kutyája, akinek a bőrébe bújva belső nézetből követhetünk szagokat, kutathatunk fel rejtett dolgokat, stb. — nagyon hangulatos kis húzás, de ilyenből nem sok van, szóval nem nevezhető nagyon fontos elemnek a játékmenet szempontjából. A menü unalmas, de van ilyenünk is, a főcímen kívül a zene (ami egy az egyben a sorozat zenéjének átemelése) felejthető, a szinkron valahol az elviselhető és a gyötrelmes közt egyensúlyozik, de azért töltéskor látunk pár művészi koncepcióképet. A játékmenetről tehát annyit: A játék megy, fut. Működik, még ha ez nem is feltétlenül elég.
Minden összevetve, ha objektívan, a játék-újságíró szemével nézem, a Game of Thrones egy nagyon rossz játék, tipikus adaptáció, elkapkodott és szinte érezni, hogy csak a pénzért csinálták. DE! És ez a de nem véletlenül nagyobb az átlagosnál, érezhető benne a jó szándék, a szórakoztatás vágya, ha másfelől nem is, a történet szempontjából mindenképpen, mert az írók tényleg kitettek magukért. Engem magával ragadott, de ez csak és csakis a történetnek, a két fő karakter útjának és az eredeti világ megalkotójának, George R.R. Martinnak köszönhető, senki másnak, akinek köze volt ehhez a kontárkodáshoz. Az egyik szemem sír, a másik röhög, de leginkább keserűen, kényszerből. Én szeretem ezt a játékot, de tényleg, és leginkább azt sajnálom, hogy a játékosok 90%-a nem fog eljutni a nagyszerű történet végéig, mert elveszi a kedvüket az olcsóság, a számtalan bug, az igénytelenség és az unalom.
Azt üzenném a játék készítőinek, hogy először nyíltan kérjenek bocsánatot mindenkitől, azután adjanak ki egy javítást, ami kábé az egész játékot átírja, és legutolsó sorban, készítsenek egy igényes, inkább a könyvek világán alapuló második részt.
Addig is ülök és várok. A vastrónus kicsit hideg, kicsit érdes és kicsit bök, de legalább a miénk…
—Árnyék—
Cím: Game of Thrones
Kiadó: Atlus, Focus Home Interactive
Fejlesztő: Cyanide
Honlap: http://www.gameofthrones-rpg.com/
Stílus: RPG, filmsorozat-adaptáció
Ami tetszett:
történet
egyéni karakterek
Ami nem:
igénytelen az egész
Legutóbbi hozzászólások