2013. nov. 21.

Bár már régóta folyik az ingyenhősködés a Champions Online mikrotranzakciós modelljében, én mégis inkább Pókembert választottam mint le mien actuelle superbe. Az oka egyszerű: süldő korom óta kíséri életem, és bár az utóbbi években már nem gyűjtöm a kalandjait, rajongásom apadatlan. Csendes, mélyen ülő rajongás ez, és erősen szelektív, ami miatt élvezhetetlennek ítéltem egyes alkotásokat, de róluk majd később lesz szó, egy másik cikkben. Ez a legújabb, 2010 decemberében megjelent változat kifejezetten élvezetesre sikerült. Nekem ugyan kissé zavaró a történet, hiszen Póki általában nem világmegmentő kalandokba szokott keveredni — képregénytörténetei sokszor alteregója, Peter Parker kisember-jellege körül forognak, szupertalálkozásai során pedig sokszor inkább vesz fel támogató, mintsem tank szerepet egy-egy csapatban. Igaz, itt a csapat minden tagja ő maga. Nosza, az alaptétel: Pókembernek az egyik visszatérő ellenfele, Misztérió okoz fejtörést azáltal, hogy megszerez egy nagy hatalmú, mágikus kőtáblát a múzeumból (mert mindig van egy hülye múzeumigazgató, aki nem hisz a szuperhatalmakban és minimális őrizet mellett kiállít valami brutális ereklyét). Nem akarok nagyon belemenni az elemzésbe, de Pókember kisember-jellegét hangsúlyozza ki az is, hogy ellenfelei nem feltétlenül csak szuperlények. Itt van példának maga Misztérió, aki egy jól képzett, hatalommániás speciális effekt szakértő, bűvész és hipnotizőr komolyabb valós hatalom nélkül. Póki is simán átugrál az illúzióin, azután egy jól irányzott mozdulattal kiüti. Szokásos hányavetisége eredményeképpen ezt a jól irányzott mozdulatot pont a kérdéses kőtáblán vezeti keresztül, ami ettől kissé széthull és szétszóródik a világban. Konkrétan négy különböző világban, és ezzel el is kezdődik a nagy kaland. A Shattered Dimensions a „Csodálatos Pókember” (Amazing Spider-Man) világát tekinti alapnak, és emellett három másikat is bemutat. Ezek mindegyike szerepelt már különféle képregénysorozatokban, így bár semmi újdonságot nem kapunk, a tálalás mégis elképesztően újszerű. A négy világkép (Amazing, Ultimate, Noir, 2099) és a hozzájuk tartozó karakterek mindegyike más-más játékmenetet, ezáltal más-más játékélményt kínál. Az „alap” Póki a szokásos vicces srác kék-piros gúnyában, össze-vissza akrobatikázik és mindenféle bosszúszomjas alakokat meg zsoldosokat gyepál halomra. A vicceskedő beszólásai ugyanolyanok, mint a képregényekben: néhol egész kellemesek, máshol idegesítőek. Sajnos, egy idő után eléggé ismétlődőek is. Ultimate változatban a fekete pókruha a divat, amelyet állandó segítőnk, Madame Webb tart kordában, nehogy átvegye felettünk az irányítást. Ez itt most egyértelműen nem erről szól, bár a dühöngés (Rage)...

2013. Sze. 30.

Valaha, még a játék megjelenése után egy ingyenes hétvégén kipróbáltam a fizetős változatot, de az már nem aktuális. A Cryptic Studios (tőlük van a Star Trek MMO is) újraindította az egész hősködést egy részben ingyenes, mikrotranzakciós változatban, Free for All alcímmel.. Amit alapvetően érdemes tudni a játékról, az röviden összefoglalható: a rendszer és a világkép a Champions szuperhősös szerepjátékon alapul, és a mikrotranzakciós rendszer nem csökkenti az élvezeti értéket. Természetesen, ha fizetsz a játékért, értelemszerűen sokkal több lehetőséget kapsz, de ez nem jelenti azt, hogy erősebb is leszel a megvett opciókkal. Például teljesen személyre szabhatod hősöd képességeit és külsejét, míg az ingyenjátékosok csak megadott irányvonalak mentén fejleszthetik karaktereik képességeit. Azonban, mivel a képességek között csak a stílus és a mellékhatások (kábulat, mérgezés, fagyasztás, stb.) tesznek különbséget, a fizetős játékosok sem kapnak jobbat, mint az ingyenesek, csak jóval több lehetőségből válogathatnak. Ha már szóba került a stílus… Mivel foghatja meg leginkább egy szuperhősös MMO azokat a játékosokat, akik nem ismerik az eredeti szerepjátékot? Természetesen a stílussal. Itt nem állnak rendelkezésre a Marvel vagy a DC milliók által ismert képregénykarakterei, hogy egyedivé tegyék a világképet. A játékmenet ugyanaz, amit az MMO-k és a szuperhősös játékok mindig is kínáltak: elvered a népet és elveszed a jutalmat. A grafika minőségi, de manapság ez már alapvető. Mi marad hát, ha nem a stílus? Márpedig a játék stílusos, vagy akár azt is írhatnám, hogy tobzódik a stíluselemekben. Annyira, hogy néhol értelmezni sem tudom azt a bőséget, amelyet a készítők kínálnak. Van ugyanis egy karakterem, amelynek külsejét egyénivé tehettem a karakterkészítés során, és nem nagyon akarok változtatni rajta. Na jó, nemrég ráadtam egy köpenyt, de egyelőre még nem szoktam hozzá a látványhoz, és nem biztos, hogy meg is tartom. Szóval van egy egyéni kari, akinek akkor sem venném meg a C-Store kínálatában fellelhető öltözékek 99 százalékát, ha esetleg megtehetném. Talán egyéb cuccokat szívesebben megvennék, de nem érzem a hiányukat. Az egyetlen szükséges dolog a két övhely (Inventory Slot) volt, amit bónuszpontokból vettem. Amiért mégis érdemes lehet fizetni, az a teljes egyéniség. Ingyenjátékosként csak nagyjából a lehetőségek kétharmada áll rendelkezésedre, legyen szó akár a karakterkészítésről, akár az elvégezhető küldetésekről. Az ingyenes karakterek csak az első lépésként választott archetípus fejlődési vonalát járhatják végig,...

Hangulat tekintetében a Batman: Arkham Asylum nem egy Bioshock, ráadásul nincs benne semmi újítás, mégis véresen komoly akció-kaland játékot hoztak ki a képregényes alapokból. Még egy csipetnyi Metal Gear Solid (vagy mondjuk Splinter Cell) utánérzés is felderengett. „No így már nagy baj, nem lehet!” gondoltam. Lássuk, mennyiben lett igazam! Kicsoda Batman? Batman a valaha született egyik legismertebb szuperhős. Kalandozását a képregény-bumm elején, tehát 1940 körül kezdte a DC Comics számos más hősével együtt. Amióta Bob Kane papírra álmodta 1939-ben, Bruce Wayne/Batman az egyik legellentmondásosabb és legsötétebb képregényhős. Eredetileg két pisztollyal szaladgált, mint Max Payne (no Bullet Time), és nem moralizált, ha ki kellett lyuggatnia néhány bűnözőt. Az eredetileg detektívantológiákban megjelenő hős hamar az olvasók kedvence lett, és ezt pont azzal érte el, ami addig minden hősből hiányzott: múltja komor és sötét, rémisztő megjelenésével félelmet ébreszt ellenfeleiben, a bűnözők megtestesült rémálmaként jelenik meg. (Jelmeze eleinte még kissé kölcsönzőszagú volt, de idővel a rajzolók egyre valószerűbb ruhákat álmodtak rá.) Ez persze még nem minden, hisz Batman legfontosabb tulajdonsága mégsem az, hogy milyen félelmetes vagy kemény. Inkább az, hogy ő minden idők egyik legjobb detektívje. Az eredeti Batman-történetek tehát nem a csihi-puhiról szóltak: szociopata szuperbűnözők próbáltak káoszt szítani egy amúgy is korrupt, sötét városban. Batman az ügyeket nem az öklével, vagy sztreccshacukás barátaival karöltve oldotta meg, hanem egyedül, magányos fark… denevérként, főleg detektívképességeire hagyatkozva. Az egyre sötétebb lovag E komor kezdet idején Batman az emberi bosszúvágy és módszerekben kevéssé válogató igazságosztás jelképe volt. A hatvanas évek második felében Adam West legendás alakításában elevenedett meg egy televíziós sorozatban, amely a filmes camp (olyan művészeti forma, amely minden területen a rossz ízlés szubkultúrájára alapoz) talán legnyilvánvalóbb példája. Kitört a Batman-láz, az eladási mutatók hatalmasat ugrottak, de ezt a vonalat nem lehetett sokáig fenntartani. Az eredeti karakter nem ilyen, így lassan szükségessé vált egy mozivásznon történő vérátömlesztés. Tim Burton első próbálkozása dicséretes volt, olyannyira, hogy Oscart is hozott, ami azért nagy szó, mert már akkoriban is lenézték a képregény-adaptációkat. Batman kemény, sötét és okos volt, Joker pedig hihetetlenül őrült (Jack Nicolson elképesztő alakítást nyújtott). A második rész már nem muzsikált ilyen szépen, Burton többet csorgatott bele nem teljesen egészséges fantáziájából, és emiatt a filmben Gotham City leginkább a Karácsonyi lidércnyomás...