2013. nov. 20.

Sajnálatos módon igen kevés olyan egyedi játék található az élvonalban, amely szórakozást ígér az egész családnak. Ezek közé tartozik majdnem az egész LEGO sorozat, és más most nem is jut eszembe. Sokan lábrázást kapnak, ha meghallják a LEGO vagy a Harry Potter kifejezéseket, de aki hajlandó túllépni az előítéletein, az jó eséllyel élvezni fogja a játékot. Annak idején az első LEGO Star Wars kellemes élményeket nyújtott. A második részben jobban sikerült megoldani az irányítást, sőt, néhány játékkal később már osztott képernyőn nyomulhattunk. Mire elkészítették a Harry Potter sorozat első négy filmjének LEGO videojáték változatát, a Traveller’s Tales programozói már mindent vérprofin össze tudtak rakni. A játékmenet itt is ugyanaz, amit a pelenkások szoktak művelni a színes kis építőjátékkal: azaz verjünk szét mindent, amit csak lehet. Természetesen, ennél azért bonyolultabb feladatokat is meg kell oldani, vagy néha az ügyességet teszi próbára a játék, de összességében mindig a szétverem/begyűjtöm vonalon mozgunk. Ez eddig még nem túl csábító, ugye? Azonban a LEGO cuccok lényege echte nem a játékmenet. Talán különösnek hangzik, hogy egy egész játéksorozat lényege korántsem az, hogy mit és hogyan kell művelni benne — de bizony ez az a pont, ahol a LEGO sorozatok családi szórakozássá válnak. A legkisebbek (változó, hogy ki mikor engedi oda a géphez a gyereket, ezért életkort nem írok) tök aranyos figurákat kapnak, a kicsivel idősebbek pedig nem csupán bebarangolhatják egy kedvelt filmsorozat világát, de kapásból a tesóval vagy a haverral együtt tehetik ezt. Merthogy a LEGO játékok bizony alapvetően kooperatív jellegűek. Azután jönnek a huszonévesek, akik amúgy sem feltétlenül játékkal verik el a szabadidejüket, de nem is számítanak célközönségnek. Azonban az apukák (szerencsés esetben az anyukák is) helyettesítik őket a piacon, hiszen a poénok viszonylag jól egyensúlyoznak a „gyerekes” és a „felnőttes” kategóriák között. Máris felsoroltunk legalább három csoportot, amely egy esős napon jól szórakozhat a LEGO Harry Potterrel. Mi sem jobb bizonyíték, minthogy hétéves lányom és harmincas kedvesem egyformán élvezte a roxforti kirándulásokat, amikor este épp nem egy társasjáték, hanem a számítógép elé ülünk le egy órára. Ezalatt lenyomunk két-három pályát, vagy betanulunk néhány varázslatot és utána tolunk végig egy pályát. Mert ha már ismered is a LEGO videojátékokat, itt kapsz egy erős újítást. A LEGO Harry Potterben nem...

2013. Sze. 30.

Kialakult egy furcsa szokás a játékiparban; a nagy kiadók és fejlesztők egyre inkább csak „termékeket” állítanak elő, míg a függetlenek művészi önkifejezési eszköznek tekintik a videojátékot, mint médiumot. Személy szerint én támogatom ezt az elképzelést, mert esetenként sokkal élvezetesebb cuccokat kapunk az utóbbiaktól olcsón, mint az előbbiektől drágán. Legyen szó a kézzel rajzolt Machinariumról, a mérhetetlenül zseniális Braidről vagy az akció-kalandjátékok közé sorolható Bastionról, a független fejlesztők olyan kreativitásról tesznek tanúbizonyságot, amit a — manapság főleg franchise-bányász — nagyhalak könnyen megirigyelhetnek. A történet egyszerű, mint a faék: a Csapás (Calamity) néven emlegetett apokaliptikus esemény szétverte a világot, csak lebegő darabok maradtak belőle. Főszereplőnk, a Kölyök (the Kid) egy ilyen lebegő földdarabon ébred, de hamarosan rátalál az egyetlen stabil pontra, a Bástyára (Bastion). A vén Rucks — egyben a játék narrátora — segít neki összeszedni a szilánkokra hasadt energiakristály darabkáit, amelyekkel fizikailag is újraépítheti az egykori országot, Caelondiát. Az ősök már számíthattak a Csapásra, mert a Bástya alatt elhelyezett szerkezet épületeket és földet teremt a kristályok segítségével. Persze, ennél mélyebbre is mehetünk. Előkerül még két túlélő (Zulf és Zia), akik egy másik országból származnak, illetve egy napló is, amelyből megtudhatjuk, mi okozta a Csapást. Folytatva a kötelező kört, nézzük a fejlesztői hátteret! Hét ember + két év = Bastion. A Supergiant Gamest két olyan fickó alapította, akik az Electronic Arts berkeiből másztak elő, de szerették volna kipróbálni az ötleteiket és egyébként is sokkal nyugisabb, gondosabb fejlesztői munkát akartak végezni. Az alapítók egyike írt, a másik játékmenetet fejlesztett, de kellett nekik egy zenész, egy művész, egy narrátor, még egy író és egy mindenes segítő kéz. Frankón összerakták, pedig voltak köztük olyanok, akik először a játék kiadásakor találkoztak egymással. Itt kezdődött a művészet. Maga a világkép fantasy alapú, némi steampunkos eszköztárral megspékelve, mint amilyen például a kézi mozsárágyú és a sorozatvető számszeríj. Az már sokkal sajátosabb, hogy a poszt-apokaliptikus táj kifejezetten szép, a Kölyök nem a szokásos lepusztult romhalmazban vergődik. Vannak ugyan romok, de beépülnek a gyorsan teret hódító növényzetbe, így a használt színekkel és a kiválóan elsimított élekkel együtt az egész játék olyan képet mutat, mintha kézzel festették volna meg. A történet és a játékmenet együtt készült, ami azt jelenti, hogy bár a háttér megismertetéséhez már...

Hangulat tekintetében a Batman: Arkham Asylum nem egy Bioshock, ráadásul nincs benne semmi újítás, mégis véresen komoly akció-kaland játékot hoztak ki a képregényes alapokból. Még egy csipetnyi Metal Gear Solid (vagy mondjuk Splinter Cell) utánérzés is felderengett. „No így már nagy baj, nem lehet!” gondoltam. Lássuk, mennyiben lett igazam! Kicsoda Batman? Batman a valaha született egyik legismertebb szuperhős. Kalandozását a képregény-bumm elején, tehát 1940 körül kezdte a DC Comics számos más hősével együtt. Amióta Bob Kane papírra álmodta 1939-ben, Bruce Wayne/Batman az egyik legellentmondásosabb és legsötétebb képregényhős. Eredetileg két pisztollyal szaladgált, mint Max Payne (no Bullet Time), és nem moralizált, ha ki kellett lyuggatnia néhány bűnözőt. Az eredetileg detektívantológiákban megjelenő hős hamar az olvasók kedvence lett, és ezt pont azzal érte el, ami addig minden hősből hiányzott: múltja komor és sötét, rémisztő megjelenésével félelmet ébreszt ellenfeleiben, a bűnözők megtestesült rémálmaként jelenik meg. (Jelmeze eleinte még kissé kölcsönzőszagú volt, de idővel a rajzolók egyre valószerűbb ruhákat álmodtak rá.) Ez persze még nem minden, hisz Batman legfontosabb tulajdonsága mégsem az, hogy milyen félelmetes vagy kemény. Inkább az, hogy ő minden idők egyik legjobb detektívje. Az eredeti Batman-történetek tehát nem a csihi-puhiról szóltak: szociopata szuperbűnözők próbáltak káoszt szítani egy amúgy is korrupt, sötét városban. Batman az ügyeket nem az öklével, vagy sztreccshacukás barátaival karöltve oldotta meg, hanem egyedül, magányos fark… denevérként, főleg detektívképességeire hagyatkozva. Az egyre sötétebb lovag E komor kezdet idején Batman az emberi bosszúvágy és módszerekben kevéssé válogató igazságosztás jelképe volt. A hatvanas évek második felében Adam West legendás alakításában elevenedett meg egy televíziós sorozatban, amely a filmes camp (olyan művészeti forma, amely minden területen a rossz ízlés szubkultúrájára alapoz) talán legnyilvánvalóbb példája. Kitört a Batman-láz, az eladási mutatók hatalmasat ugrottak, de ezt a vonalat nem lehetett sokáig fenntartani. Az eredeti karakter nem ilyen, így lassan szükségessé vált egy mozivásznon történő vérátömlesztés. Tim Burton első próbálkozása dicséretes volt, olyannyira, hogy Oscart is hozott, ami azért nagy szó, mert már akkoriban is lenézték a képregény-adaptációkat. Batman kemény, sötét és okos volt, Joker pedig hihetetlenül őrült (Jack Nicolson elképesztő alakítást nyújtott). A második rész már nem muzsikált ilyen szépen, Burton többet csorgatott bele nem teljesen egészséges fantáziájából, és emiatt a filmben Gotham City leginkább a Karácsonyi lidércnyomás...