2014. jan. 19.

Egy újabb fantasy kaland-akciójáték. 2005 késő őszén akadtam rá a piros-fekete, elektronikus cikkeket forgalmazó boltban, ahol a reklám szerint muszáj vásárolnod, különben egy utolsó vesztes idióta vagy. Elsőre idegenkedtem a játéktól, látva a screenshotokat, amelyeken egy farmeres-pulóveres manusz pisztollyal a kezében, varázskarddal a hátán egy nagyra nőtt démonnal karöltve küzd különféle élőholt teremtmények ellen. Ki talál ki ilyen baromságot… gondoltam. Hogy kik? A csehek! A prágai központtal rendelkező Black Element Software pedig hamar bebizonyította, hogy korántsem olyan nagy baromság pisztollyal és karddal harcolni az „élettelenek” ellen. Egy nagyszerű, cseppnyi borzongással fűszerezett akció-kalandjáték született, amelynek hangulata és története könnyen magával ragadhatja az embert pár órára/napra. A bevezető után nem nehéz kitalálni, hogy mi vagyunk azzal az említett pulóveres fickóval, aki valójában egy teljesen hétköznapi ember, bátyjával ellentétben, aki pedig szakmáját tekintve régész, és ezt a hivatását elég aktívan űzi. Itt kezdődnek a bonyodalmak; a tesóka kicsit túl mélyre ásott Rómában és a problémák leküzdéséhez öccse, azaz a mi segítségünket kéri. Főhősük már érezhetett valamit, hiszen az intróban, miután elkezdjük a játékot, erősen forgolódik az ágyában. Ötletes megoldás, hogy a tutorialt a rémálom részeként játszhatjuk végig, ahol megtanulhatjuk hősünk irányítását és a teljes játék kezelését. A teljes intro a tutorial végén kezdődik, amikor felébredünk az ágyból és egy levelet találunk az asztalon a bátyótól. A tesó egy Rómában végzett ásatásról számol be, melyben megemlíti, hogy félelmetes dolgokat talált az altemplomban. Nem bírja egyedül felfogni a talált romok sugallta üzeneteket, és nagyon fél. Szeretné, ha csatlakoznánk hozzá, így küldött egy vonatjegyet is. Mi pedig nem akarjuk megvárakoztatni szeretett bátyánkat, és azonnal felszállunk az első vonatra. Ám Rómában kietlen utcák fogadnak minket, csak elkószált macskák keserves nyávogásait és az üresen tátongó állomás szemetét felkavaró szél zúgását hallhatjuk olykor. A megadott címen lévő szálloda is üres. Miután átkutattuk a szobáját, egy éles pisztolyhoz is hozzájuthatunk, amit ő hagyott hátra nekünk. Itt már érezhető, hogy valami tényleg nincs rendben. A szobából kiérve különböző, hirtelen felvillanó rémképek jelennek meg hősünk előtt, mígnem feltűnik az első élőholt. Itt kezdődik a valós játék. A sztori kibontása, az elhagyatott római utcákat, a templomot és a régészeti ásatás helyszínét beleszámítva összesen négy helyszínen történik. Különféle, álomnak tűnő világokon keresztül kell végigharcolnunk magunkat a testvérünk után...

2014. jan. 15.

Az igazi vertikális akciójáték, hirdeti magáról a Blue Omega Damnation c. játéka. Megmondom őszintén, megmosolyogtam ezt a típus-meghatározást, mert annyira nevetségesen hangzott, sokáig tűnődtem is, hogy hogyan is lehet ilyen bugyuta jelzővel illetni egy játékot, mígnem szembesülnöm kellett azzal a ténnyel, hogy bizony a régmúlt kilencvenes évek legtöbb 2d platform játéka sem volt más, mint egy-egy vertikális akciójáték. 3D híján 2D környezetben ugráltunk platformokról – platformokra, és közben beleeresztettünk pár sorozatot az utunkba álló ellenségekbe. A számítástechnika fejlődésével megjelent a 3D ábrázolás, s az egykor népszerű műfajnak egy egészen új ösvényt kellett megtisztítania és bejárnia ahhoz, hogy ebben az új, csilli-villi játékvilágban is teljes értékű maradhasson. Ez a nagyoknak sikerült is, elég csak megemlíteni a Prince of Persia sorozatot, vagy az év elején megjelent Mirror’s Edge–et. A platformjáték tovább élt, és virul ma is, nem is kicsi rajongói táborral a háttérben. Azt viszont kevesen gondoltuk volna, hogy néhány félamatőr/félprofi játékfejlesztő újragondolja a platform és akció elemeket egy kétségkívül látványos és egyedi világban, a gőzpunkban. Így született meg a Damnation, melyet eredetileg az Epic Games által megrendezett Unreal Engine versenyre készítettek el a lelkes amatőrök. A verseny nevéből már könnyű következtetni, hogy a nevezőknek bizony az Epic legendás motorjára, az Unreal Engine 3-ra kellett valamit összedobniuk. A Damnationt megalkotó csapat a második helyen zárta a megmérettetést. Kuriózumszámba ment, hogy az UT3 motorra egy külső nézetes platform játékkal rukkoltak elő. Sajnos nem csak ez ment kuriózumszámba, de erről majd később. A játékban fantáziát látott a Codemasters, így a szárnyai alá vette a Damnation fejlesztőit, és utóbb a játék meg is jelent a boltokban. Bárki bármit mond, a játékok terén ma mostohagyermeknek számít a gőzpunk. Az elmúlt években kevés érdemleges alkotás jelent meg ilyen — kétségkívül bizarr — világképpel. Persze, rá lehet fogni néhány hatodrangú szerepjátékra vagy kalandjátékra, amelyben szerepel egy gőzmozdony, esetleg egy sörcsap, hogy na akkor ez gőzpunk, de érdemleges alkotás már nagyon régen nem látott napvilágot ebben a műfajban. Igazából ez vitt rá arra, hogy habozás nélkül megvegyem a Damnationt, azonkívül, hogy ki voltam éhezve egy jó kis akcióra. Már az első képkockák láttán szembesültem vele, hogy ez nem egy nosztalgikus steampunk buli lesz, hanem a western poszt-apokaliptikus fajta. A történet szerint valahol az...

2013. dec. 1.

Tekintve, hogy a sztori szorosan összekapcsolja őket, úgy döntöttem, jobb egyben értékelni a Tomb Raider-sorozat Crystal Dynamics-féle trilógiáját. Jót is, rosszat is el lehet mondani róla, bár összességében többnyire pozitív véleményem alakult ki. Ugyan voltak olyan pillanatok, amikor az összes fejlesztőt visszaküldtem kilenc hónapra az anyjába, de minden jó, ha a vége jó. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ugrabugra-csúszómászó játékstílus, amely nagyon-nagyon régen született, a mai fiatalok már nem is tudják, mivel játszanak valójában. Annak idején, amikor még elég volt egy hercegnő megmentéséért kalandra indulni és nem kellettek mindenféle effektek meg történeti csavarok, a platformerek megszülettek és meghódították a világot. A Donkey Kong (1981), a Mario Bros (1983) és a Prince of Persia (PoP, 1989) harminc éve nem ment ki a divatból, legfeljebb némelyikük nem kicsit megújult. Ebbe a platformer trendbe tagozódott be, és játékmenetében leginkább a PoP-ra hasonlított az első Tomb Raider 1996-ban. Az istennői képességekkel megáldott Lara Croft 3D-vel felturbózott mássz-ugorj-kapaszkodj-lőj kalandja olyan jól sikerült, hogy nem csak brandnevet teremtett, de gyakorlatilag megújította a platformer műfajt és megvetette az ágyat egy rakás másik játéknak. Nem megyek bele további történelmi részletekbe. A lényeg az, hogy egy fejlesztőváltást követően 2006-ban az Eidos kiadta a Tomb Raider: Legend (TR:L) című játékot, amely végül hozzám is eljutott. Folytatólagosan 2007-ben jött az Anniversary (TR:A) és 2008-ban az Underworld (TR:U), amelyek az elsővel együtt trilógiát alkottak és bemutatták, ahogy Lara Croft „a kis szobába toppané” és találkozik „rég nem látott” anyjával. A TR:L elején Lara anyucija pontosan azt teszi, amit ma már minden ősi romnál figyelmeztető tábla tilt a turistáknak; megfogdos dolgokat és kiemeli azokat a helyükről. Pontosabban egy kőből készült kardot, amely nem mellékesen kulcs Avalon kapujához. Apuci, azaz Sir Richard James Croft veszettül keresi a módját, hogy utánamenjen és visszahozza, minek következtében afféle családi szórakozássá vált a műkincsrablás ősi romok közül, mindenféle halálos életveszélyek közepette. Nagyjából ennyi az alap, amire a TR:L épít. Jöhet a móka: kapaszkodókkal és szakadékokkal teli romok között vergődsz át, ősi kultúrák motívumaival díszített, több ezer évesen is tökéletesen működő csapdarendszereket iktatsz ki, emellett majdnem minden pályán szinte menetrendszerűen megérkezik a nagy ellenség magánhadserege, amelyet Lara szemrebbenés nélkül lő szét. Tízes skálán értékelve moralitás nulla, következetesség nulla, játékmenet tíz,...

2013. Sze. 30.

Van-e olyan játék, amelyet nem lehet bemutatni sem szóban, sem képekben? Hülye kérdés; mert ha feltesszük egy játékkal kapcsolatban, akkor nyilvánvalóan annyi a válasz; igen, ez az! A probléma ott kezdődik, hogy a Braid esetében egyáltalán nem túlzás a leírhatatlanságot emlegetni ― ezt lentebb még megpróbálom kifejteni. Kezdjük inkább az alkotóval. Jonathan Blow gamer újságíró (Game Developer Magazine, Inner Product rovat), a fejlesztői konferencia (Game Developers Conference) kísérleti szekciójának házigazdája, mindemellett ismert szereplő a független játékok színterén. Személye már csak azért is szimpatikus számomra, mert etikátlannak tartja a WoWot, annak „szenvedésért jutalom” alapelve miatt. (Persze, wikiztem, de ez a cikk úgysem róla szól.) Na, meg azzal is szimpatikussá vált, hogy összerakta a Braidet. Ha már feladványos (puzzle) játékról van szó, rakjuk össze fejben a következőket: A viszonylag rövid játék nagyjából egy év alatt készült el, még egy évig tartott, mire hozzáillesztették a grafikát (artwork: David Hellman, webképregény-rajzoló [http://www.alessonislearned.com/]), és Jonathan az általa elképzelt hangulathoz vásárolt meg nyolc felvételt a Magnatune független zenei kiadótól (http://magnatune.com/). Mindezek eredményeképpen a játék nyert egy rakás független díjat. Adalék, de (ugyancsak wiki:) Jonathan azért vonta vissza a játék nevezését az egyik fesztiválról, mert ott hatodik helyet kapott egy flash játék, amely az 1999-es columbine-i iskolai lövöldözést dolgozta fel a fegyveresek szempontjából. Lenne még itt sok minden pusztán a wikiről szemezgetve, de úgy vélem, bevezetőnek ennyi is elegendő. Ideje rátérni a személyes tapasztalatokra. A vége az lenne, hogy hű meg há, és hogyaza, nameg azta vazze, de mivel nem akarom ide kifuttatni az ismertetőt, így ezekkel a kreált töltelékszavakkal gyorsan letudtam az ajnározós részt. Amúgy a játék gyökerei valahová a Super Mario idejére vezetnek vissza, nekem legalábbis az ugrott be, mint az első végigvitt platformjáték az életemben. Oké, ráadásul konzolos is, de most már mindegy. Akárcsak Mario, a Braid főszerepében megismert Tim is a Hercegnőt akarja megmenteni, sőt, még aranyos sárkánykával is találkozik egy-egy pályasorozat végén ― ámbár ezek a sárkánykák nem kinyírni akarják, hanem értetlenül néznek és közlik, hogy színét sem látták a Hercegnőnek. Közben Tim története is kibontakozik előttünk; a játék egy párkapcsolat stádiumaival azonosítja a pályasorozatokat. Menet közben mindenhol „fejlábakat” kell lecsapni, olyan kis szörnyikéket, amelyeknek csak feje meg lába van, mint annak idején a gombáknak a...

2013. Sze. 16.

American James McGee korunk egyik sajátos játéktervezője. A Doom és Quake fanok már régóta ismerhetik a nevét, de engem jobban megfogtak azok a projektjei, amelyek a saját fejéből pattantak ki. Imádtam a Scraplandet, élveztem az Alice első részét, és bár a Bad Day L.A. megbukott, a Grimm elég sajátosnak tűnik ahhoz, hogy megérjen egy próbálkozást. No, de itt az Alice második része, és ahogy a cím is mondja; Madness Returns, azaz visszatér az őrület. Épp csak 11 év telt el az első rész óta, és ez bizony meglátszik a játékon. Míg az American McGee’s Alice inkább csak kifordította, a pszichózisos-tudathasadásos kislány fantáziavilágává degradálta Csodaországot, addig a folytatás sokkal keményebben üt. Az első részben Aliz a saját elszabadult, gonosz szuperegóját, Csodaország Szívirálynőjét (Queen of Hearts) győzi le. Miután a házuk leégett, Aliz szó szerint beleőrült családja elvesztésébe, és a diliházban senyvedve Csodaország egyre inkább beszippantja. Azonban ez a világ az ő saját elmeszüleménye, így józanságát elveszítve is csak egy horrorisztikus Csodaországot járhat be. A történet folytatása is a való világban kezdődik. Alice Lidell Londonba kerül, ahol Angus Bumby pszichiáter veszi kezelésbe. A tűz miatt meggyőződésesen önmagát hibáztató lány nem sokat törődik a valósággal, főként, hogy a jó doktor hipnózissal próbálja törölni az emlékeit. A figyelmes játékosnak már az is feltűnhet, hogy mennyi őrült gyerek szaladgál Dr. Bumby kis lelencházában, és a játék során ki is derül, miért épp az aprónéppel foglalkozik a fickó. Nem szeretném lelőni a történet csavarjait, de annyit talán elárulhatok, hogy Csodaországban járva Aliz fokozatosan újra felfedezi emlékeit a tűz éjszakájáról és idővel eljut a fantáziabirodalmát fenyegető veszedelem forrásához. Eközben tipikus csodaországi karakterekkel találkozik, akik persze némileg átalakultak az idők során. A leány is idősebb már, inkább emlékeztet a harcos szüzek gótikus kiadására, mintsem arra a bizonytalan kis felfedezőre, aki Lewis Carroll könyveiben bejárta a képzelet világait. Ehhez illően az Őrült Kalapos (Mad Hatter), a Fehár Nyúl (White Rabbit), az Ács, (the Carpenter), a Hernyó (the Caterpillar) és a többiek a fantasy, a gótika és a gőzpunk különféle stíluselemeit mutatják, természetesen némi horror beütéssel megfejelve. Aliz világa torz és őrült, minden része más és más. Japán legyezőkön ugrálsz, lüktető vérerekben rohansz, lerombolt kastély lebegő maradványai közt keresel kiutat, a viktoriánus London szétzuhan...