2014. jan. 15.

1987-ben Jervis Johnson, egy londoni játékkészítő gondolt egy merészet, és megalkotta a táblás játékok történetének egyik legmorbidabb, legmerészebb és talán legegyedibb asztali taktikai/stratégiai játékát. A recept adott volt; mi lenne, ha a WarHammer világának fajait ezúttal nem a csatamezőre vezényelnénk ki, hanem egy, az amerikai futballhoz hasonló, ám attól jóval keményebb és morbidabb játékra invitálnánk. Így született meg minden idők egyik legsikeresebb játéka, a Blood Bowl, melyben játékosaink ezúttal nem csak passzolhattak, vagy blokkolhattak, hanem akár ki is üthették egymást, esetleg meg is halhattak egy-két keményebb akció során. A merész társítás hatalmas rajongótáborokat kovácsolt össze, bár a játék leginkább a 80-as, 90-es években volt a legnépszerűbb, a Games Workshop még ma is gyárt az asztali játékhoz figurákat és kiegészítőket. A számítástechnika fejlődésével azonban olyanokhoz is eljuthatott a Blood Bowl, akik nem engedhették meg maguknak a zsebpénzbarátnak korántsem nevezhető miniatűr csapatok összeállítását, hiszen 1995-ben, a MicroLeauge gondozásában személyi számítógépekre is megjelent a játék. A DOS-os kiadás nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket, így sokan maradtak inkább az asztal mellett, új rajongókat pedig nem igazán vonzott a MicroLeague-féle adaptáció. 2004-ben, a francia Cyanide egy, a Blood Bowlhoz pofátlanul hasonló játékkal jelent meg a piacon, a Chaos League-el. A jogi viták végül odáig vezettek, hogy a Cyanide megkapta a licenceket, a Games Workshop bizalmat szavazott nekik, így 2007-ben nekiláthattak a hivatalos Blood Bowl átiratnak, amely két év hosszú fejlesztés után 2009 júniusában jelent meg Európában, s hazánkban egyaránt. Itthon magyar nyelven, igényes kézikönyvvel és dobozzal került a boltok polcaira a CD Projekt gondozásában. Mielőtt mélyebben belevágnék a játék ismertetésébe, le kell szögeznem, hogy nem célom az asztali játékkal való összehasonlítás, hiszen nem volt szerencsém a legendás Jervis Johnson-féle alkotáshoz. De annyit elmondhatok elöljáróban, hogy a Cyanide fejlesztette Blood Bowl, bármiféle előismeret nélkül is könnyen elsajátítható és élvezetes bárki számára, aki szeret taktikázni és valamennyire kedveli az amerikai focit, illetve rendelkezik annyi humorérzékkel, hogy jót derüljön például azon, mikor az ellenfél trollja labda helyett éppen az egyik goblin csapattársát dobja előre. Ez egy amerikai futball paródia WarHammer módra. Nem szeretném „átmásolni” a teljes kézikönyvet, de azért pár szóban mindenképp össze kell foglalni a játékszabályokat. A klasszikus Blood Bowl egy körökre osztott táblás játék, amelyben a két játékos a...

Sci-fi, avagy elmélkedés a végtelenről… Az űr hatalmas és jéghideg… Az űr távolságai emberi ésszel fel nem mérhetők, ahogy egy-egy galaxis csillagainak száma, s maguké a galaxisoké sem. Mi, emberek, egy-egy pont vagyunk csak a Föld nevű bolygón, ám bolygónk is csupán az, egy pont vagy porszem a nagyobb egészben, és galaxisunk sem több, sőt, talán maga a világegyetem is csak egy pontja egy nagyobb rendszernek. Bár afelől, hogy valóban egyedülálló dolog-e az értelmes élet, csak földünk sajátja, avagy máshol is alakult ki fejlett civilizáció — míg a kis szürke emberkék nem kopogtatnak ajtónkon — nem lehetünk biztosak, mégis hiszünk benne, hogy valaha volt, most van, vagy a távoli jövőben lesz más is rajtunk kívül, egy kozmikus testvér, akivel megoszthatjuk azt, amik vagyunk, amit elértünk. Néha felnézünk a csillagokra, és a végtelen semmiséget látjuk. A végtelen és reménytelen sötétség óceánját, amelynek egy kis, elfeledett szigetén, életünk értelmén való elmélkedések közepette születünk és meghalunk, azaz létezünk. Máskor sötét paplan dereng fel lelki szemünk előtt, tűhegynyi rések mögül felsőbbrendű fényesség szűrődik át rajta. És van, amikor egy utat látunk. Egy végtelen történet kezdetét, mely a csillagokba visz. Néha felnézünk a csillagokra, és vágy gyúl bennünk. A vágy, hogy emberi mivoltunkról, ne csak mi magunk, emberek bizonyosodjunk meg, és a hit, hogy emberi elménk a végtelenbe — és tovább — saját tökéletesedésünk felé hajt minket, szülte azt, ami mind az irodalom, mind a filmművészet, és immáron a játékvilág egyik leggyorsabban fejlődő, és legfantáziadúsabb ágazatává vált. Ez a science-fiction, azaz a tudományos fantasztikum. Hisz mi más is mozdíthatná meg jobban a fantáziánkat, mint maga az ismeretlen, a nagy feketeség mögötti, élő színek keresése, és a képzelet ereje, amelynek segítségével olyanná alakíthatjuk a jövő világát, amilyenné csak kedvünk tartja. A sci-fi tudósokat ösztökélt, számtalan találmány táptalaja volt, művészeket és álmodókat ihletett. A sci-fi első aranykora már véget ért. Asimov, Lem, Philip K. Dick, Huxley, Frank Herbert és társaik részben egy olyan korban alkottak remekműveket, amikor a műfajt meghurcolták és lenézték. Ma a világirodalom szerves és fontos részeként tekintünk rájuk. Ez a kor lezárult, de a sci-fi újra erősödni kezd, és nem kizárt, hogy lesz egy reneszánsz, egy új aranykor, amely remekműveket és remek művészeket szül. Képzeletünk a sci-fi segítségével...

Félreértés ne essék: a „különvélemény” korántsem arról szól, hogy a játék nem jó. Inkább arról, hogy hiába élvezetes, tele van kisebb-nagyobb hibákkal, melyek felett menet közben jótékonyan eltekinthetünk, de végül mégiscsak rontják a játékról alkotott összbenyomást. Ezek afféle „jó, de…” és „tetszett, csak…” típusú hibák. És még valami idekívánkozik: nem aszerint választok ki játékokat a különvéleményezésre, hogy kinek a kedvencéről van szó. Az én kedvenceimről is biztosan lehetne ilyen cikket írni, sőt, szívesen olvasnám, ha valaki rámutatna a hibáikra, melyek felett elsiklott a tekintetem. Tömeghatás Itt, a GameDroidon már siránkoztam a CRPG-k helyzetén, és külön kiemeltem a BioWare műfajromboló tevékenységét, melynek során kiváló akció-kalandjátékokat minősítenek gyenge szerepjátéknak. Már annak idején az első résszel kapcsolatban is sikoltoztam, amikor CRPG-nek titulálták, hiszen a csőbenrohangálós lövöldözés és a befolyásolhatatlan történet túlságosan is ellentmond ennek a besorolásnak. Azután a Mass Effect 2 ismét úgy került a boltokba, mint a műfaj egyik legfőbb képviselője, de némi finomítással már gyakran emlegetik akció RPG és lövöldözős RPG címkével is. Számomra továbbra is akció-kalandjáték marad, és ezzel részemről lezártnak tekintem a besorolgatást. A játékok szeretete és a kalandjátékokhoz való vonzódás mellett azért is érdekelt az ME2, mert nem csak az arctalan tömeg, de néhány ismerősöm is szuperlatívuszokban beszélt róla. Szóval a marketing működött: a tömeg bevonzotta az ismerőseimet, ők meg engem. Főbányász Vágjunk is bele a dologba: a Mass Effect 2 számos lába közül a bányászat a legsántább. Nem csak simán elmegy vele a játékidő fele vagy akár négyötöde is (attól függően, hogy mennyire vagy aprólékos), de ráadásul akad benne néhány erős logikátlanság is. A legszembetűnőbb az, hogy egyedüli bányász vagy a galaxisban. A bolygók fele gazdag nyersanyagkészlettel rendelkezik, amelyet akár teljesen ki is meríthetsz – ugyanakkor egyes bolygókon akadnak elhagyatott bányászállomások nehéz gépezetekkel és némi ottfelejtett, finomított nyersanyaggal. Bár ez (nehéz gépek + munkaerő) tűnik a bányászat aktuális módjának, te persze megoldod a problémát azzal, hogy leküldesz néhány szondát, amelyek simán kitermelik és finomítják számodra a nyersanyagokat. Többet, mint amennyire szükséged lehet, ráadásul eladni sem tudsz belőle, hogy esetleg javíts valamicskét az arányokon. Merthogy a fejlesztéshez nyersanyag kell, de pénzt nem kapsz eleget, pedig kellene bizonyos fejlesztések követelményének megvásárlásához. Meg kell említenem a bányászat módját is, amely a bolygók szkennerrel való...