2013. nov. 20.

Valahogy úgy működik ma a játékipar, hogy a mainstream tele van hősökkel és akcióval, meg gonoszokkal és akcióval, mindemellett átlagosan a 10-14 éves korosztály számára írt agymozgatókkal (közkeletűleg és elidegenedve: puzzle) és akcióval. Oké, nagy ritkán megjelenik a piacon egy-egy Syberia vagy Myst, de az effajta szórakozásra vágyó gémer jobban teszi, ha az indie szférában keresgél. Illetve úgy tesz, ahogy akar, de az biztos, hogy a független kiadók és játékkészítők termékei között előbb talál szórakoztató feladványokat, mint az úgynevezett élvonalban. Például a Steam független szekciójában találhatunk rá a kis gamedroidra, azaz a Machinarium című játék főszereplőjére. Története egyszerű, mint a facsipesz; a kis robotot kidobták a szeméttelepre, és miután egy tutorial keretében (szó szerint) összeszedte magát, visszaballag a városba, hogy eljusson… valahová. Itt egy kicsit zavart, hogy sokáig csak haladok előre minden konkrét cél nélkül, de a végén bezárul a kör, és egy rövid animációs közjátékból mindent megtudunk. Nem is verem tovább a nyálam emiatt; legyen elég annyi, hogy a sztori fokozatos adagolása motiválóbb lenne, de azért így is rendben van a játék. Nagyon rendben van, és ezt a tökéletes kiállás mellett a sajnálatosan rövid játékidőbe összezsúfolt jó ötletek száma bizonyítja. Rögtön a grafika megfogja a kevésbé fotorealizmus-mániás tekintetet; az egész kézzel rajzolt és látszik, hogy a grafikai tervezés minden apró részletre kiterjedt, így a point’n’click műfajra jellemzően statikus hátterek már önmagukban is művészi látványt kínálnak. Egy-egy helyszínből mélyen süt a mostanában divatos retro-futurizmus, és ez máris belőtte, hogy a környezetben rejtez némi steampunk tónus. Persze, a grafika szóbeli éltetése nem mond sokat, ám a Független Játékok Fesztiválján (Independence Games Festival) kapott Excellence in Visual Art Award (Díj a kiváló vizuális művészetért) talán beszédesebb, főleg, ha mellécsapjuk még a 2008-as esztétikai díjat is egy másik bemutatóról (IndieCad 08). A cseh Amanita Design egyébként is szeret díjakat nyerni a flash-alapú játékaival, amelyek egészét vagy demóját elérhetővé tette a neten letöltés nélküli böngészőjáték formájában (http://amanita-design.net/). Első sikerei még nem mutattak ilyen kifinomult összhatást, ám felkeltették a figyelmet. A három évig készült Machinarium esetében már minden klappol; a háttérkörnyezethez hasonlóan a karakterek is hajlanak a steampunk felé. Sajnos igen kevesen vannak, és a műfaj sem követel többet belőlük, ám legalább mindegyikük egyedi. Kezdve a rendőrrobottól és a...

2013. nov. 20.

Ha fantasy MMO-ról beszélünk, nem mehetünk el szó nélkül a LotRO mellett. A Gyűrűk Ura világának online változata méltó a nagy elődhöz és névadóhoz, és bár a játékmenet nem túl egyedi, más hibát nem nagyon találunk benne. Szeptember (2010.) óta ingyenes, ugyebár, ami miatt pár ezren abbahagyták és pár millióan elkezdték, szóval az átállás teljesen megalapozott húzásnak bizonyult. Lehet, örökké dúlni fog az f2p-pfp (free to play — pay for play) vita, itt ebbe nem szeretnék belemenni: a teljesen fizetős megoldásban ugyanúgy látok értelmet, mint a mikrotranzakciós modellben. Inkább a játékról szólnék egy-két szót. Az amerikai kiadó, a Turbine (és Európában a Codemasters) a LotRO-ban is ugyanazt az elvet követi, mint a Dungeons and Dragons Online (DDO) esetében, tehát az ingyenjátékos olyan pontokat kaphat jutalomképpen, amelyekből megvásárolhatja a fizetős játékosoknak szánt javakat. Míg a DDO-ban ehhez újra meg újra teljesíteni kellett az egyes küldetéseket (az ilyen ismétlések miatt unom meg rendszeresen, pedig jó játék), addig a LotRO külön feladattípusként kezeli a rendszer e részét. Ezek a hősi tettek (Deed), amelyeknek száma véges ugyan, de mondjuk két karakternél (az ingyenes játék ennyit enged, fizetősen többet is indíthatsz) elegendő pontot (Turbine Points) biztosítanak ahhoz, hogy szerezz egy lovat, esetleg megszüntesd a pénzlimitet, vegyél néhány küldetéscsomagot (ezeket Középfölde tájai szerint csoportosították), stb. Ha a két karaktert úgy alkotod meg, hogy kiegészítsék egymást, akkor egyszer csak azon kapod magad, hogy a játék elindításakor nem tudod eldönteni, melyikkel folytasd a kalandozást. Kicsit előreszaladtam. A feladatoknál tartottunk: a hősi tettek mellett lényegében zajlik egy epikus történet, amelynek szüneteiben foglalkozhatsz a mellékküldetésekkel, a hobbiddal, a szakmáiddal és a háborús eseményekkel. Hoppá, ez kicsit soknak tűnik így, egy levegővételre, és valóban sok is. Annyira, hogy a többi miatt rendszeresen elhanyagolom a fő sztorit. A fő történet pedig zseniális. Fogalmam sem volt, miről szólhat ez, miután minden lehetséges médiumban csontig rágták a Gyűrűk Ura témát, de az alkotók találtak rá módot, hogy érdekes és epikus legyen, amellett — lévén a cél a minél hosszabb játékidő — elnyújtsák, mint a rétestésztát. Lényegében arról van szó, hogy a Gyűrű Szövetségének küldetése nem lehetett volna sikeres, ha nincs az a kismillió másik kalandozó, akik a háttérben egyengették útjukat. E háttérmunkások egyike vagy te is a játékban,...

2013. nov. 20.

Sajnálatos módon igen kevés olyan egyedi játék található az élvonalban, amely szórakozást ígér az egész családnak. Ezek közé tartozik majdnem az egész LEGO sorozat, és más most nem is jut eszembe. Sokan lábrázást kapnak, ha meghallják a LEGO vagy a Harry Potter kifejezéseket, de aki hajlandó túllépni az előítéletein, az jó eséllyel élvezni fogja a játékot. Annak idején az első LEGO Star Wars kellemes élményeket nyújtott. A második részben jobban sikerült megoldani az irányítást, sőt, néhány játékkal később már osztott képernyőn nyomulhattunk. Mire elkészítették a Harry Potter sorozat első négy filmjének LEGO videojáték változatát, a Traveller’s Tales programozói már mindent vérprofin össze tudtak rakni. A játékmenet itt is ugyanaz, amit a pelenkások szoktak művelni a színes kis építőjátékkal: azaz verjünk szét mindent, amit csak lehet. Természetesen, ennél azért bonyolultabb feladatokat is meg kell oldani, vagy néha az ügyességet teszi próbára a játék, de összességében mindig a szétverem/begyűjtöm vonalon mozgunk. Ez eddig még nem túl csábító, ugye? Azonban a LEGO cuccok lényege echte nem a játékmenet. Talán különösnek hangzik, hogy egy egész játéksorozat lényege korántsem az, hogy mit és hogyan kell művelni benne — de bizony ez az a pont, ahol a LEGO sorozatok családi szórakozássá válnak. A legkisebbek (változó, hogy ki mikor engedi oda a géphez a gyereket, ezért életkort nem írok) tök aranyos figurákat kapnak, a kicsivel idősebbek pedig nem csupán bebarangolhatják egy kedvelt filmsorozat világát, de kapásból a tesóval vagy a haverral együtt tehetik ezt. Merthogy a LEGO játékok bizony alapvetően kooperatív jellegűek. Azután jönnek a huszonévesek, akik amúgy sem feltétlenül játékkal verik el a szabadidejüket, de nem is számítanak célközönségnek. Azonban az apukák (szerencsés esetben az anyukák is) helyettesítik őket a piacon, hiszen a poénok viszonylag jól egyensúlyoznak a „gyerekes” és a „felnőttes” kategóriák között. Máris felsoroltunk legalább három csoportot, amely egy esős napon jól szórakozhat a LEGO Harry Potterrel. Mi sem jobb bizonyíték, minthogy hétéves lányom és harmincas kedvesem egyformán élvezte a roxforti kirándulásokat, amikor este épp nem egy társasjáték, hanem a számítógép elé ülünk le egy órára. Ezalatt lenyomunk két-három pályát, vagy betanulunk néhány varázslatot és utána tolunk végig egy pályát. Mert ha már ismered is a LEGO videojátékokat, itt kapsz egy erős újítást. A LEGO Harry Potterben nem...

2013. nov. 20.

A GTA IV megölte a Rockstar Games-be vetett bizalmam, de azért még adtam nekik egy esélyt az L. A. Noire-ral. Nem bántam meg. A Noire esetében nagyon kevés negatív szó jut eszembe. Ugyanis a Rockstar ezúttal továbblépett az eddigi stíluskeverésnél, és TPS-kaland-autós receptjét új magaslatra emelve ezúttal a médiumokat is vegyíti. Már a cím is sokat elárul: L. A., mint Los Angeles, és Noire, mint az a bizonyos film noir elnevezés a negyvenes évekből, amellyel a sötét hangvételű, morális kérdéseket is feszegető bűnügyi drámákat jellemzik. Tehát már a cím alapján adott, hogy a játék Los Angelesben játszódik, feltehetőleg a negyvenes években, és erős kapcsolatban áll a film noirral. Mindehhez tegyük hozzá a GTA-sorozatból ismert játékmenetet és még némi pluszt; a lövöldözés és üldözés mellett nyomokat keresel és kihallgatásokat vezetsz le. E két utóbbi játékelem oly mértékben feldobja a már unásig ismert Rockstar-stílust, hogy könnyen megbocsátottam a repetitív jelleget. Merthogy itt is van ismétlés — melyik játékban nincs? Nyomozót alakítasz, hát nosza helyszínelés, nyomkeresés, autózás, kihallgatás, lövöldözés, autós üldözés. Ezek az állandó játékelemek, csupán a sorrend változik, ami még nem lenne elég ahhoz, hogy a Noire ne legyen egysíkú. Azonban a fentebb említett médiumkeveréssel egy olyan játék született, amely inkább nevezhető interaktív filmsorozatnak, mintsem pusztán játéknak. Keveredik itt a számítógépes játék a filmmel, nem is kevéssé. A tripla kerettel együtt több mint húsz történetet kapunk, amelyeket a játék film noir környezetben és eszközökkel mesél el; még át is kapcsolhatod a képet fekete-fehérbe, ha úgy autentikusabbnak érzed a hangulatot. Közben hamar azon kaphatod magad, hogy folyton-folyvást átvezető videókat nézel, és előbb-utóbb a mozi egybefolyik a játékkal. Azonban ez nem jelenti azt, hogy a sztorivezetés teljes mértékben lineáris lenne. A Noire zsenialitása részben éppen itt mutatkozik meg; bár minden eset végén lecsuknak valakit, az odavezető úton egészen sok dolog függ tőled. Nem mindegy, mennyi nyomot találsz és mennyi információt húzol ki az áldozatok rokonaiból és az estek gyanúsítottjaiból. Sőt, esetenként több nagyon lehetséges elkövető közül választva kell kiszúrnod az igazi bűnöst. Miközben egyre-másra vizsgálgatod a hullákat és a helyszíneket, kikérdezel ártatlanokat és bűnösöket, természetesen a főszereplő sem marad érintetlen. Ügyről-ügyre járva idővel felbukkan a film noir tipikus femme fatale karaktere, természetesen egy hűvös jazzénekesnő személyében, és akaratlanul...

2013. nov. 20.

Én megpróbáltam. De tényleg. Többször is. Újra meg újra. Végül feladtam; ez a játék nem ment. A nagy elődhöz képest, de még önmagában véve is számtalan problémám volt vele. Leginkább az, hogy végtelenül franchise-szagú. Gondolkodás nélkül megvettem, hiszen a Fallout 3 (FO3) szépen megágyazott neki. Sőt, a világkép jóval öregebb időkre nyúlik vissza; valahol ’97-98-ban jelent meg az első és a második rész, a CRPG-kedvelők pedig azonnal beleszerettek. Véleményem szerint a 2008-as FO3 — bárki bármit is mond — megérdemelte az Év Játéka címet. Összetett interakciós rendszere és free roam világképe mellett a karakter cselekedeteinek következményei tették kiváló számítógépes szerepjátékká. Azután kijött… ez az izé, amit Fallout: New Vegas (FO:NV) néven ismertünk meg. Kifejezetten vártam. Ahogy fentebb is írtam, gondolkodás nélkül megvettem. Azután meglehetősen sok időt ücsörgött a gépen, mert egyszerűen nem bírtam játszani vele. A megszokott Fallout-hangulaton egyáltalán nem segített a vadnyugati behatás. Így valahogy nem mindkettő lett, afféle Fallout-vadnyugat, hanem inkább egyik sem. Hiába a szerencsejáték, a környezet meg a többi, nem eléggé vadnyugatias, és ez a kellemetlen hatás bizony csökkenti magát az eredeti Fallout-hangulatot is. A karakterek kidolgozatlanok, vagy legalábbis nem túl egyediek. Momentán nem is jut eszembe egyetlen olyan figura sem, aki kicsit is kiemelkedett volna a többiek közül. A másik unalmat keltő elem a rádió volt, a harmadik meg az események sora. A zene és a DJ-k nagyon hamar az önismétlés csapdájába esnek. Képzeld el, milyen kevéssé izgalmas unásig ismert és amúgy sem túl jó számokat hallgatni, miközben egy kopár pusztában koptatod a lábad, néha meg a kopár hegyoldalakon. Na igen, a hegyekkel is bajom van. Azt vágom, hogy egy-egy durvább lejtőt nem tudok megmászni. Azonban a növényzet jól jelöli a meredélyek járhatóságát, és amikor a füves domboldalon simán felsétálok a lejtő feléig, azután láthatatlan falba ütközöm, akkor bizony úgy érzem, hogy felfedezői szabadságomban korlátoztak egy olyan játékban, amelytől totálisan bejárható terepet vár az ember. Maguk a küldetések sem túl érdekfeszítőek. Általánosan elmondható, hogy a többségükhöz le kell lőnöd valakit, a fő sztori meg egyáltalán nem kötött le, nem motivált és nem éreztem szükségét, hogy egyetlen mozdulatot is tegyek az előrelendítése érdekében. Bosszútörténet, oké, de akkor nem ártana valahogy rávenni a játékost, hogy legalább akarjon bosszút állni. Ameddig eljutottam,...

2013. nov. 19.

A cím alapján akár azt is hiheted, hogy itt most a „whores with game controllers” kategóriáról lesz szó, de még most szólok, hogy nem. Ugyanakkor a cím mégsem megtévesztő, hiszen a játékos csajokról szólnék néhány szót. Bár a GD és a hasonló oldalak közönsége javarészben hímnemben emlegethető, akad rá bizonyíték bőven, hogy a játékok világa nem csak a fiúkat foghatja meg. Egykori társoldalunk, a Rejtett Uradalom CRPG-MMORPG sorozatában két játékról egy-egy hölgyemény írt cikket. Két nőnemű ismerősömmel egy MMOban barátkoztunk össze, és egy harmadikról levelezés közben derült ki, hogy a The Path elkapta, mint ékszíj a gyalogbékát. Na meg, félretéve a kicsinyesen személyes példákat, ne feledkezzünk meg a Bella Online-ról sem, amelyen többek közt hihetetlen végigjátszási listát talál az érdeklődő ― hihetetlen ahhoz mérten, hogy mégiscsak egy női oldalról van szó. Egyébként szar ügy, de valami oknál fogva a játékkészítők eleve kizárják a nőket, mint lehetséges célközönséget, és akik nem, azok is elég hülyén viszonyulnak a témához. Sajnos külön figyelemre méltók az olyan esetek, amikor a lányoknak készült cuccok nem hemzsegnek a bogaraktól. Nem, nem Holly Hobbes és Eperke flash-alapú ugrálgatása és öltözködése a téma, hanem a komolyabb cuccok. Az egyik közkedvelt széria, a Starstables-sorozat igényesen megalkotott lovas játékokat kínál fiatal lánykáknak. Gondoznod kell a lovadat, versenyekre jársz vele, kisebb feladatok elvégzésével segítesz az istállóhoz és vonzáskörzetéhez tartozó népeknek, mindezt kicsit GTA-stílusban és kellemes grafikával ― meg egy rakás buggal, ami előbb-utóbb a lányokat is megtaníthatja káromkodni. Hasonlóan kedvelt a Pet Vet -sorozat, bár ezt meg láthatóan férfiagy ötölte ki. Olyan kemény építkezős-gazdasági stratégia elemeket tartalmaz, hogy első nekifutásra alig néhány óra játékidő alatt ellehetetlenítettem az egész afrikai állatkórházat. Arról nem is szólva, hogy magyarítás nuku, tehát kis hazánkban csak jó angolos szülők és állatorvosi nagyszótár segítségével játszható. Én, aki egyébként fordítok és néha angolul írok, csupán a leírások alapján tudtam valamennyire elmagyarázni kislányomnak, hogy tetű rágja a mongúz fülét. Az idősebb korosztály viszont totálisan kimarad a számítógépes játékmarketingből, annyira, hogy külön szervezet alapult, amely ennek megváltoztatását tűzte ki célul. A 2005-ben alapult Women in Games International (WIGI) kifejezetten a nők játékiparbeli szerepeltetését próbálja elősegíteni. Játéktervező, menedzser, egyetemi professzor egyformán fellelhető a stábban, és nem csak a független színtérről ― például a szent célért...