2014. jan. 15.

2007-ben egy egészen élvezetes, mi több, hiánypótló alkotással rukkolt elő az orosz 1C Company. Az Ino-Co fejlesztette Fantasy Wars, bár kirobbanó népszerűségre nem tett szert, mégis felrázta egy kicsit az időközben Heroes of Might Magic dagonyába süppedt körökre osztott stratégiai játékok világát. A Fantasy Wars bizony sokkal inkább hajazott az olyan komolyabb taktikai és stratégiai játékokra, mint a legendás Fantasy Generals vagy a Warlords szériák. Ergo; egy lényegesen komolyabb, taktikusabb és egyben nehezebb játékmenettel lepte meg e műfaj rajongóit. A Fantasy Wars kifejezetten pozitív kritikát kapott itt a GameDroidon. Nem nagyon volt mibe belekötni! A 2007-es orosz alkotás kétségkívül megállta a helyét, így nem is csoda, hogy az 1C folytatásra adta a fejét. Így jelenhetett meg 2009 késő tavaszán az Elven Legacy, Európában a Paradox Interactive gondozásában. Ami azt illeti egyáltalán nem voltam besózva, hogy vajon mikor jön már a várva várt folytatás. Ahogy megjelentek az első képek, videók, egyre inkább szembetűnő volt, hogy szó sincs itt a korábban meghirdetett Fantasy Wars kettőről, ez egy az egyben a Fantasy Wars lesz, új küldetésekkel, és ezúttal Elven Legacy néven. Ezzel nem is lenne baj, de gyakorlatilag két év elteltével ennyire jutottak az Ino-Co-nál, hogy címet, egységeket és küldetéseket cseréltek, majd kiadták ugyanazt, mint 2007-ben? Khm, lehet ilyen esetekben kellene DLC-kel kijönni, és nem pedig „rimékelni” a saját játékukat… Mindenesetre ez a rövid bevezetőm senkit se tántorítson el a játéktól, hiszen minden pozitívum, amely meg volt az elődben, az ugyanígy megtalálható az Elven Legacyben is. Fanatikus stratégák és TBS rajongóknak pedig ugyanúgy kötelező darab, mint a Fantasy Wars, főleg, hogy a fantasy környezetbe bújtatott TBS hadszíntér a Heroes V lecsengésével nem több, mint egy sivár csatamező az ütközet után. Nézzük, mi változott az elődhöz képest! Semmi! Itt a cikk vége, lehet olvasni a Fantasy Wars ismertetőt! 😀 Na jó, nem, azért pár dologba belenyúltak az Ino-Co programozói, és ezek az apró változtatások csak a játék élvezhetőségén javítottak. Szóval minden tekintetben pici, de pozitív előrelépések történtek. De kezdjük a feketelevessel! Sajnos ezúttal sincs választási lehetőségünk, hogy melyik fajjal szeretnénk elkezdeni a játékot, szóval, ha valaki az emberekre kíváncsi, akkor előbb kénytelen végigvinni az elfek, azután az orkok küldetéseit. Világéletemben utáltam ezt a trendet, miért kell rögtön a...

2014. jan. 15.

Az igazi vertikális akciójáték, hirdeti magáról a Blue Omega Damnation c. játéka. Megmondom őszintén, megmosolyogtam ezt a típus-meghatározást, mert annyira nevetségesen hangzott, sokáig tűnődtem is, hogy hogyan is lehet ilyen bugyuta jelzővel illetni egy játékot, mígnem szembesülnöm kellett azzal a ténnyel, hogy bizony a régmúlt kilencvenes évek legtöbb 2d platform játéka sem volt más, mint egy-egy vertikális akciójáték. 3D híján 2D környezetben ugráltunk platformokról – platformokra, és közben beleeresztettünk pár sorozatot az utunkba álló ellenségekbe. A számítástechnika fejlődésével megjelent a 3D ábrázolás, s az egykor népszerű műfajnak egy egészen új ösvényt kellett megtisztítania és bejárnia ahhoz, hogy ebben az új, csilli-villi játékvilágban is teljes értékű maradhasson. Ez a nagyoknak sikerült is, elég csak megemlíteni a Prince of Persia sorozatot, vagy az év elején megjelent Mirror’s Edge–et. A platformjáték tovább élt, és virul ma is, nem is kicsi rajongói táborral a háttérben. Azt viszont kevesen gondoltuk volna, hogy néhány félamatőr/félprofi játékfejlesztő újragondolja a platform és akció elemeket egy kétségkívül látványos és egyedi világban, a gőzpunkban. Így született meg a Damnation, melyet eredetileg az Epic Games által megrendezett Unreal Engine versenyre készítettek el a lelkes amatőrök. A verseny nevéből már könnyű következtetni, hogy a nevezőknek bizony az Epic legendás motorjára, az Unreal Engine 3-ra kellett valamit összedobniuk. A Damnationt megalkotó csapat a második helyen zárta a megmérettetést. Kuriózumszámba ment, hogy az UT3 motorra egy külső nézetes platform játékkal rukkoltak elő. Sajnos nem csak ez ment kuriózumszámba, de erről majd később. A játékban fantáziát látott a Codemasters, így a szárnyai alá vette a Damnation fejlesztőit, és utóbb a játék meg is jelent a boltokban. Bárki bármit mond, a játékok terén ma mostohagyermeknek számít a gőzpunk. Az elmúlt években kevés érdemleges alkotás jelent meg ilyen — kétségkívül bizarr — világképpel. Persze, rá lehet fogni néhány hatodrangú szerepjátékra vagy kalandjátékra, amelyben szerepel egy gőzmozdony, esetleg egy sörcsap, hogy na akkor ez gőzpunk, de érdemleges alkotás már nagyon régen nem látott napvilágot ebben a műfajban. Igazából ez vitt rá arra, hogy habozás nélkül megvegyem a Damnationt, azonkívül, hogy ki voltam éhezve egy jó kis akcióra. Már az első képkockák láttán szembesültem vele, hogy ez nem egy nosztalgikus steampunk buli lesz, hanem a western poszt-apokaliptikus fajta. A történet szerint valahol az...

2014. jan. 14.

Rendhagyó ismertető következik, már csak azért is, mert jómagam nem vagyok kifejezetten online játékos, most mégis egy masszívan többszereplős online játékról számolok be nektek. A francia Cyanide fejlesztőgárdához felemás érzések kötnek. Az idei évben nagyot alkottak a Blood Bowllal, persze az alapanyag adott volt az eredeti asztali játékból, de kár kötözködni. A Cyanide hű maradt a Blood Bowl társasjátékhoz és egy fantasztikus PC átiratot tett le az asztalra. Nálam év játéka, ennyi! A WarHammer rögbin felbuzdulva kicsit mélyebbre ástam magam a Cyanide pincéiben, és be kellett látnom, hogy ha saját kútfőből dolgoznak a srácok már korántsem olyan izgalmas a portfólió. A nem hivatalos PC-s Blood Bowl előd, a Chaos League egy minden tekintetben gyötrelmes játék volt. Elsősorban maga a design volt az, amely gyomorforgatóra sikerült. A karikatúraszerű karakterekkel hamar átestek a ló túloldalára, mert inkább lett idétlen és gusztustalan, mint jópofa az ábrázolás. A két felsorolt játékon kívül tucatnyi menedzserjátékkal álltak már elő, de az ő nevükhöz fűződik a LOKI névre keresztelt akció szerepjáték is. Elmondhatjuk, hogy a Blood Bowlon kívül maradandót nem alkottak. 2009-ben viszont nem csak a Vérfocival foglalkoztak a Cyanide fejlesztői, a manapság oly divatos csapatalapú, ingyenes online játékok frontján is feltűnt a franciák zászlaja. Mindenki majmolja a Team Fortress 2–t, nem egy stúdió állt már elő merész koppintásokkal. A recept egyszerű. Rajzolj karikatúraszerű, rajzfilmbe illő karaktereket, adj a kezükbe fegyvert, mázold be őket piros és kék színre, majd ereszd őket egymásnak. A Cyanide viszont szakított ezzel a majmolással, és alaposan megkavarta az alapfelállást. 2009 májusában megszületett a Dungeon Party névre keresztelt MMO. Miután október utolsó hetében rám hárult a hírezés, így futottam bele ebbe a játékba. (Ó, igen, valaha még volt hírezés a GD-n — Garcius.) Volt valami varázsa a képeken feltűnő, parodizált fantasy karaktereknek, így letöltöttem, és be kell valljam, nem csalódtam a játékban. A Dungeon Party lényege, hogy maximum 5 vs. 5 fős csapatokkal kell kirámolnunk egy-egy komplexumot, legyen az Drakula gróf kastélya, szellemkastély, kalóztanya, egyiptomi királysír vagy éppen egy játékterem. A két csapat egymás ellen és gépvezérelt ellenfelek ellen harcolva igyekszik megkaparintani a pálya kincses ládáját, azután meglóg vele, és a kijelölt kijárathoz juttatva a kincset megnyerheti a meccset. Természetesen a kincs megszerzése korántsem olyan egyszerű feladat....

2014. jan. 14.

Akció-RPG. A klasszikus szerepjáték szépségeitől megfosztott váz, egy mutáns. Nagyjából ez a véleményem erről a műfajról. Amikor órák óta nem csinálsz semmit, csak gyilkolod halomra a tonnaszámra érkező ellenséget, minden második sarkon mázsányi aranyra és fegyverre bukkansz, a tapasztalati pontok vödörnyi dózisokban tápolják a karaktered, akkor érzem azt, hogy ennek az égvilágon semmi értelme. Akkor már érdemesebb kevésbé agykárosító mesterműveket előkapni, mint a Severance: Blade of Darkness vagy éppen a Dark Messiah of Might & Magic belső-külsőnézetes akciójátékokat. De még bennem, a klasszikus CRPG nagy rajongójában is fellángol néha az agyatlan játékok iránti vágy, mikor tényleg nem akar az ember többet, mint véres harcok és kincsvadászat során jól feltápolni a karakterét, aztán zúzni tovább az ellent, amíg ki nem folyik a szem. Persze egy minimális szintet ilyenkor is elvár az ember, így mondhatom nem bizonyult rossz választásnak a Runic Games új üdvöskéje, a középkategóriás játékpiacot megcélzó Torchlight. Ismerős a stúdió neve? Naná! Bár a 2007–es Hellgate London játékukkal nem sikerült átütőt alkotniuk, mégsem szabad leírni őket, hogy is lehetne, hiszen a Diablo I-II egykori fejlesztőiről van szó, akik kétségkívül az akció-szerepjáték műfaj professzorai. Az október végén debütált „párszázas” játékuk, a Torchlight mindezt nagyban alátámasztja. A történet szerint adott Torchlight városa, egy bányaváros, melynek munkásai éjt nappallá téve dolgoztak a hegyek gyomrában egy bizonyos értékes mágikus anyagot keresve, az Embert. Mi magyarok bajban leszünk ennek az értelmezésével, ugyanis felettébb nevetséges lenne, ha Torchlight bányászai — a szó magyar megfelelője szerint — izzó széndarabok után kutatnának, de felejtsük el a szótárt és fogjuk rá, hogy az Ember egy zöldes-sárgás kőzet, mely az angol Amber, azaz borostyánkő torzított fantasy változata. Az Ember kitermelése idővel akadozni kezdett, később pedig felfüggesztették a bányászatot, ugyanis gonosz szörnyek és túlvilági teremtmények lepték el a tárnákat, és több bányász is nyomtalanul eltűnt. A rémhírek keresett hellyé tették Torchlight városát a kincsvadász és hősködő kalandorok számára. Mi is egy ilyen hőst testesíthetünk meg, ha elkezdjük a játékot. Három karakter közül választhatunk. Az egyikük az izomagyú Destroyer, aki a közelharcok nagymestere, a másik az Alchemist, az alkimista, aki az Ember erejét felhasználva képes pusztító varázslatokkal támadni és jól bánik a mágikus botokkal/fegyverekkel is, végül, hogy női játékosaink is megtalálják a nekik valót, ott van...

2014. jan. 14.

Icarus mindenképpen szeretett volna repülni az apja készítette eszközzel. Egy darabig működött is dolog, de végül túl közel került a Naphoz, melynek hője megolvasztotta a szárnytollakat összetartó viaszt, a szárnyaszegett Icarus pedig holtan végezte a tengerben. Sajnos az Airtight Games fejlesztőinek sikerült a levegőben maradniuk, és megalkották a Dark Void névre keresztelt jetpack „szimulátort”, minden idők legborzalmasabb TPS-ét. Nálam sokáig a Gears of War birtokolta ezt a címet, de a Dark Void már az első órában trónfosztotta az Epic konzolmocskát. Mikor az első képek és videók érkeztek az Airtight Games játékából, sokan bizakodtak, és többen is felkapták a fejüket, hogy végre egy egészen új felfogású TPS jelenhet meg a piacon. A korlátlan repkedés hátrakétával, a különféle platform játékokat idéző ugrándozások, lövöldözés fejjel lefelé csüngve és egyéb finomságok, mind érdekes játékot sejtetett. Sajnos az ötlet és a megvalósítás köszönőviszonyban sincs egymással, ugyanis a Dark Void már az oktatópályán megbukik. A bugyuta történet hátteréül a véresen unalmas és több milliószor elkoptatott Bermuda háromszög áll. Már itt az elején világossá válik, hogy ne várjunk semmi eredetiséget. Főhősünk pilóta, aki éppen fuvarban van, és mit ad Isten, lezuhan a rejtélyes háromszögben. Természetesen nem egyedül, hiszen vele van a barátnője is, akivel a játék első epizódjában próbálnak vállvetve túlélni a hatalmas sziklákkal és mély tárnákkal tarkított dzsungelvilágban. Már az elején nem stimmel valami, hiszen igen furcsa teremtmények keresztezik útjukat, mi több, szeretnének véget vetni a pár életének, így már az első képsorok után elkezdődik az agyatlan TPS aprítás. Ám nehogy azt higgyétek, hogy olyan egyszerű volt idáig, az első epizód nyitányáig eljutni, hiszen én már a kötelező tutorial pályán zsinórban haraptam fűbe. Az oktató részben már rögtön hátrakétával kezdünk, és megismerkedhetünk a légi irányítással, magával a légi harc szépségeivel is. Alapvetően ez a hátrakétás majomkodás adná meg a játék sava-borsát, de ezt sikerült a legjobban elrontaniuk, mi több, a Dark Void legfrusztrálóbb eleme pont ez az idióta röpködés. Az egérrel irányíthatjuk a főhős röptét, miszerint jobbra, balra vagy fel, le szeretnénk haladni. A WASD gombok közül a W az utánégetést, az S a féket, az A és a D gombok pedig karakterünk jobbra vagy balra dőlését hivatottak szabályozni. Szépen hangzik, de a valóságban ez egy kezelhetetlen rendszer. Az oktatópályát...

2014. jan. 14.

Szinte biztos, hogy nem alszunk el a volánnál, ha zombierdőn kell átszáguldanunk, és halomra trancsírozni az utunkba kerülő, agyatlan élőholtakat. Ha ehhez társul egy széles autó- és fegyverválaszték mellett tucatnyi fejlesztés is, akkor szinte biztos, hogy a casual kategóriába sorolt lengyel játék hosszabb időre is leköthet. A recept egyébként baromi egyszerű: végy egy felülnézetes autóversenyt, pakolj a kocsikra fegyvereket, az utcákat tömd tele rád vadászó élőholtakkal, mindezt tápold fel egy jó fizikai motorral — nVidia Physix — és bőven engedd fel vérrel! Így született meg a Zombie Driver, melyet a nagy zombimánia közepette fenntartásokkal kezeltem, de be kellett látnom, hogy az EXOR játéka több mint egy újabb, a Left 4 Dead óta fellendült zombi őrületet meglovagoló sallang. Az EXOR Studios eredetileg modder csapatként kezdte. Az első Half–Life 2 teljes konverziójuk, a D.I.P.R.I.P. nem nevezhető átütő sikernek, ugyanis ma már nagyon kevesen játszanak az egyébként a Hard Truck Apocalypse-re hajazó online lövöldével. Igen, a Die In Pain Rest In Peace-ben különféle terepjárókkal és kamionokkal kellett kocsikáznunk és robbanásig lőni egymást a járgányokra erősített fegyverek segítségével. Igazából ez az alapfelállás a Zombie Driver esetében sem sokat változott. Egy igazi agyatlan kikapcsolódáshoz teljesen megfelel a játék. Már a L4D-nek és a többi zombis őrületnek sem volt különösebb sztorija, nem is ezért szerettük meg őket, így nem meglepő, hogy a Zombie Driver is elintézi pár percben az előzményeket. Adott egy város, ahol csúnya titkos katonai kísérleteket végeztek, ám szokás szerint valami hiba csúszott a számításokba, s egy robbanás következtében felszabadult mérges anyag hatására a város teljes lakossága zombivá változott. Nekünk még épp időben sikerült meglépnünk a fertőzött városból az ütött – kopott sárga taxink segítségével. Közhelyes az egész, de a bevezető videó, melyben ezt elmesélik, egészen egyedire sikerült. Nem kell epikus 3D mozira gondolni. Az intro képkockái rajzok és festmények, melyek alakjai és a tárgyak külön lapokon, kivágott kartonlapokra emlékeztető rétegeken jelennek meg. A rövid bevezető ilyetén megvalósítása máris ad egy egyedi ízt és hangulatot a Zombie Drivernek. Hiába sikerült megmenekülnünk, a katonaság túl elfoglalt ahhoz, hogy a még megmaradt civileket kimentse. Nekünk meg van egy jó verdánk, taxis és zombitrancsírozó tapasztalatunk, így ránk esik a választás, hogy segítsünk a város evakuálásában. A küldetésekről hosszú leírást kapunk, melyeket...