Isten megteremté az embert. Az ember megteremté…  Hallott már valaki a zseniális Philip K. Dickről? Esetleg Ridley Scottról? Ha igen, azt is tudjátok, mi köti össze ezeket az alkotókat? Nos, ha nem, az alábbiakban orvosoljuk ezt a problémát. A Blade Runner (BR) klasszikus kalandjáték, de a teljes megértéséhez érdemes kicsit visszaugrani az időben és utánanézni a játék alapját képező, sötét disztópiának, amely olyan írókat inspirált, mint Wiliam Gibson, vagy olyan filmeket, mint A Mátrix. Az első kérdésre adható válaszért egészen 1928-ig kell visszasietnünk az időben; ekkor született meg a 20. század egyik legmeghatározóbb sci-fi írója, Philip K. Dick. Mivel elsősorban nem az ő életműve a téma, elég pár remekművet említünk tőle: Időugrás a Marson, Ember a Fellegvárban, Palmer Eldrich három stigmája, Kamera által homályosan. Ez utóbbiból azonos című film készült, de az ő regénye nyomán született meg a Különvélemény, az Emlékmás, az Imposztor és az Elhagyott bolygó is. Amennyiszer a mester műveit filmen vagy egyéb módon feldolgozták, biztos, hogy kihagytam néhány említésre méltó alkotást. Számunkra fontosabb az Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? című regény. Ha nem ismerted még, most biztos vágtál egy értetlen grimaszt – ebből készült a Star Wars után minden idők legsikeresebb sci-fi filmalkotása, a cyberpunk-noir Szárnyas fejvadász (Blade Runner, 1982). Bár a bemutatót már nem érte meg, Dick mester NAGYON elégedetlen volt Ridley Scott nyers változatával. Főként a kihagyások zavarták; Scott kivette a sztoriból a vallásos szektamániát, a robotállatokat, meg úgy egészében véve a 3. Világháborút és hatásait. Tehát itt jön képbe a feltörekvő, fiatal rendező, Ridley Scott. Az idő: 1982, a helyszín természetesen Amerika. A film osztatlan sikert aratott mind a nézők, mind pedig a kritikusok körében. Kétségekkel telt jövőképet tár elénk, nyomasztó képet nyújt, közben valahogy mégis bekebelez az ellenállhatatlan noir életérzés. Pedig nem a sztori a legerősebb eleme; az csak egy rejtélyes nyomozás egy életunt androidvadász főszereplésével, 2019 Los Angelesének sötét utcáin. A Blade Runner játék a filmre alapoz, így a történet a közeli jövőben, 2019-ben játszódik. Ma már látjuk, hogy ez a világ nem fog eljönni ilyen rövid időn belül, de ne feledjük, hogy a film közel harminc éves. Az emberiség marsi kolóniákat létesített, az ottani munkára azonban android munkásokat gyártottak. A mesterséges emberek majd mindenre képesek,...

A fejem lüktet a fájdalomtól. Egy darabig a tükörképemet nézem egy tócsában, lassan rá kell ébrednem, hogy valóban magamat látom. Ha egyáltalán létezik még „én” a maszk mögött. A háttérben lágy jazz szól egy recsegő rádióból, hátborzongató kontrasztot alkot a lepusztult látvánnyal. Rapture. Már emlékszem. Megtört életem darabkái lassan térnek vissza. Az üvegbúurán pókhálószerű hajszálrepedések, a földön törmelék, nedves és penészes falak. A zene elhal. Egy bálna halad el a közelben. Keserves dalának hangja átszűrődik az üvegfalakon és végigsiklik az új-halott-atlantisz utcáin. Beáll a csend és feltérképezhetetlen érzést kelt bennem. Körülöttem az óceán pont olyan, mint a tudatom; csupán kis részét látom, a többit kétség és sötétség lepi el. Eleanor! Állati düh tör fel bennem, amikor felsejlik előttem az arca. Lamb doktornő veszedelmesen gyönyörű tekintete követi, egy pisztoly, majd a cső hidege a halántékomon… Ilyen a Bioshock 2 (BS2) első pillanatainak hangulata. Az utóbbi évek egyik legegyedibb játékának folytatása egyszerre formabontó és konzervatív — vagy maradi, ha durvábban fogalmazok. Rapture ugyanolyan, mint amilyennek megismertük, csak a történet és a szereplők mások. Az első, és legfontosabb tudnivaló, hogy főhősünk ezúttal egy Big Daddy. A felröppent hírek, beszámolók és trailerek már korán lerántották a leplet erről a dobásról, így nem volt meglepetés, amikor a vaskos mélytengeri búvársisak mögé kerültem. A játék intrója és az első percek után nagy valószínűséggel a padlón találjuk az állunkat, de már itt meg kell említenem egy apró negatívumot, ami történetesen a Big Daddység mibenléte. Ugyan legalapvetőbb fegyverünk az a bizonyos rettegett fúró, amelynek láttán az első részben felállt a szőr a hátunkon, a játékmenet szempontjából ez semmit sem változtat meg jelentősen. Magyarul: Big Daddynek lenni ugyanolyan érzés, mint Rapture elveszett megmentőjének bőrébe bújni az első részben. Újítás ugyan van, nem is kevés, de ez csak a városban szaladgáló őrültek legyilkolásának hatékonyságában mutatkozik meg. Főhősünk ugyanis egy időben használ lőfegyvereket és plazmidokat (afféle „mágiákat”, de ezt a megnevezést gondosan kerüljük), így nagyobb pusztítást végez, mint az első rész főszereplője, a harc pedig jóval pörgősebbé, dinamikusabbá vált. Feltehetjük a kérdést, hogy valóban ez kellett-e a legjobban a BS2-be, de azt hiszem a válasz szubjektív. Véleményem szerint az alkotók kicsit túllőttek a célon, túl gyorsan és túl sokszor dobják be a játékost a mély...

Hangulat tekintetében a Batman: Arkham Asylum nem egy Bioshock, ráadásul nincs benne semmi újítás, mégis véresen komoly akció-kaland játékot hoztak ki a képregényes alapokból. Még egy csipetnyi Metal Gear Solid (vagy mondjuk Splinter Cell) utánérzés is felderengett. „No így már nagy baj, nem lehet!” gondoltam. Lássuk, mennyiben lett igazam! Kicsoda Batman? Batman a valaha született egyik legismertebb szuperhős. Kalandozását a képregény-bumm elején, tehát 1940 körül kezdte a DC Comics számos más hősével együtt. Amióta Bob Kane papírra álmodta 1939-ben, Bruce Wayne/Batman az egyik legellentmondásosabb és legsötétebb képregényhős. Eredetileg két pisztollyal szaladgált, mint Max Payne (no Bullet Time), és nem moralizált, ha ki kellett lyuggatnia néhány bűnözőt. Az eredetileg detektívantológiákban megjelenő hős hamar az olvasók kedvence lett, és ezt pont azzal érte el, ami addig minden hősből hiányzott: múltja komor és sötét, rémisztő megjelenésével félelmet ébreszt ellenfeleiben, a bűnözők megtestesült rémálmaként jelenik meg. (Jelmeze eleinte még kissé kölcsönzőszagú volt, de idővel a rajzolók egyre valószerűbb ruhákat álmodtak rá.) Ez persze még nem minden, hisz Batman legfontosabb tulajdonsága mégsem az, hogy milyen félelmetes vagy kemény. Inkább az, hogy ő minden idők egyik legjobb detektívje. Az eredeti Batman-történetek tehát nem a csihi-puhiról szóltak: szociopata szuperbűnözők próbáltak káoszt szítani egy amúgy is korrupt, sötét városban. Batman az ügyeket nem az öklével, vagy sztreccshacukás barátaival karöltve oldotta meg, hanem egyedül, magányos fark… denevérként, főleg detektívképességeire hagyatkozva. Az egyre sötétebb lovag E komor kezdet idején Batman az emberi bosszúvágy és módszerekben kevéssé válogató igazságosztás jelképe volt. A hatvanas évek második felében Adam West legendás alakításában elevenedett meg egy televíziós sorozatban, amely a filmes camp (olyan művészeti forma, amely minden területen a rossz ízlés szubkultúrájára alapoz) talán legnyilvánvalóbb példája. Kitört a Batman-láz, az eladási mutatók hatalmasat ugrottak, de ezt a vonalat nem lehetett sokáig fenntartani. Az eredeti karakter nem ilyen, így lassan szükségessé vált egy mozivásznon történő vérátömlesztés. Tim Burton első próbálkozása dicséretes volt, olyannyira, hogy Oscart is hozott, ami azért nagy szó, mert már akkoriban is lenézték a képregény-adaptációkat. Batman kemény, sötét és okos volt, Joker pedig hihetetlenül őrült (Jack Nicolson elképesztő alakítást nyújtott). A második rész már nem muzsikált ilyen szépen, Burton többet csorgatott bele nem teljesen egészséges fantáziájából, és emiatt a filmben Gotham City leginkább a Karácsonyi lidércnyomás...

A sötétségtől való félelem az ember egyik elemi ösztöne, amelyet a többség idővel megtanul elfojtani. Ennek okán a fény és a sötétség mindig is a horror műfaj alapvető eszköze volt — az egyszerű és zseniális ötlet csupán annyi, hogy tegyük a fényt fegyverré, a sötétséget pedig ellenséggé. Alan Wake amerikai bestselleríró, krimi és thriller kötetei méltán tették világhírűvé. Élete tökéletesnek tűnik a túlbuzgó menedzserrel, szép lakással, még szebb feleséggel, felfelé ívelő sztárkarrierrel és rengeteg rajongóval — azonban olyan gonddal küzd, amely a legtöbb művészt megkísérti legalább egyszer életében. Alkotói válságba került, minek eredményeképpen történetünk kezdetén már két éve nem sikerült írnia egy árva sort sem. Felesége, a bájos Alice második nászutat szervez a festői Bright Falls kisvárosba, ahol reményei szerint Alan nem csak csodás romantikus pillanatokat, de ihletet is lelhet. Azonban Alan nem talál mást, csak kétségeket, fájdalmat és az iszonyat megnyilvánulásait. Ráadásul ezek a borzalmak az épp készülő regény lapjairól elevenednek meg, amelyre ő — vagyis a játékos — egyáltalán nem emlékszik. Spoilermentesen nem is lehet ennél többet mondani a történetről, hisz’ a játék első percétől kezdve folyamatosan jönnek a meglepetések. Ez egyben az egyik fő elem, amely meghatározza az Alan Wake játékmenetét és hangulatát. A sztori szinte minden pillanatban élő és filmszerű, egy percre sem ötlik fel bennünk, hogy végül is egy játék pályáin bolyongunk. Szerencsére, az a jól ismert érzés sem jelenik meg, hogy láncon rángatnak; „menj ide, menj oda, véletlenül se kíváncsiskodj!”. Az egész játék sokkal inkább hajaz interaktív regényre, vagy ami még hálásabb hasonlat, magas színvonalú pszichothriller sorozatra. Szándékosan; a készítők még rá is játszottak erre a hangulati elemre a különböző epizódok közötti főcímmel és „az előző rész tartalmából” bejátszásokkal. (Először majd leestem a székről, amikor az öblös hangú narrátor bemondta hogy: „Previously on Alan Wake…”) Első hallásra talán idegenkedhetünk ettől az epizodikus megvalósítástól, de nyugodt szívvel mondom; rettentő hangulatosra sikerült, ráadásul minden epizód csattanóval végződik, és minden újabb rész elején lesz egy kis idő fellélegezni. (Mint a horrorokban általában; a legfélelmetesebb jeleneteket felváltják a reménytelibb és világosabb részek, hogy azután váratlanul érjen az újabb rémálom.) Ilyen epizódokból szám szerint hat van, a játékidejük a 2 órától akár 4-5 óráig is terjedhet. Az alaposság okoz ilyen nagy időbeli különbségeket;...

Összefutottam tegnap egy sráccal, ismerős ismerőse, fiatalka még. Beszélgettünk egy darabig, főként játékokról, és kiderült, hogy idézem: „Még csak egy RPG-vel játszottam, a Diablo II-vel.” Közöltem, hogy tudtommal az nem RPG, csak színesebbé tették a karakterfejlesztéssel. Erre: De ki a fasz vagyok én, hogy jobban tudom? Mondom neki senki, senki, nyugi, akkor legyen RPG a Diókettő. Ennyiben maradtunk. De tényleg, ki is vagyok én, hogy véleményt nyilvánítsak? A srác úgy tizenhat lehetett, én nagyjából tizennyolc éve foglalkozom szerepjátékokkal papíron. A szekrényeimben ma is ott pihen nagyjából 20-22 különböző papíros RPG és talán 5-6 stratégiai játék, némelyik saját, időtől fakuló kézírásommal, mivel az eredetit csak kölcsönkértem, amíg lefordítottam. Ám ami a GD és olvasói szempontjából talán mérvadóbb, hogy a CRPG-k sem várattak magukra sokáig. Valamikor harmadikos szakközepes koromban kaphattam azt a 286-ost, amit apámék egy rúd házilag készített szalámiért vettek, és aki összerakta, az egy fekete-fehér, kisképernyős Unoszty tévét buherált meg, hogy a négyszínű CGA kártya elfogadja monitornak. Gyakorlatilag 16 szürke árnyalatot simán ki lehetett erőszakolni belőle. Na ez látott sok érdekességet, a Stunt és a PoP 1-2 mellett olyan nyalánkságokat is, mint az Ultima IV, a Death Knights of Krynn és az Eye of the Beholder legalább két része. Szóval lehet, hogy van némi alapja a véleménynyilvánításnak, legalábbis az én oldalamon. Nuh, de legyen elég ennyi a személyes sirámmal keretezett bemutatkozásból! Inkább jöjjön a nosztalgia! A CRPG megteremtőjének Richard Garriott számít az Akalabeth című aranyosságával, ami gyakorlatilag egy fekete háttéren legfeljebb tíz fehér vonalból összeállított, pálcikaemberes dungeon-játék volt. Ebből azután kifejlődött még kilenc Ultima rész, amelyből a leghíresebbek egyikének számító négyest megtaláljátok Kutyuséknál (www.homeoftheunderdogs.net) felújított változatban. Win7-re nem garantálom az indulását, de azt igen, hogy ha megy, akkor megtudhatjátok belőle, milyen papíron szerepjátékot játszani. Vegyük csak azt a momentumot, hogy a beszélgetésekhez akár teljes angol mondatokat is begépelhetsz. (Persze, a cselesek és a lusták idővel kitapasztalják ― vagy keresnek egy leírást ― a használható kulcsszavakat, de abban mi az élvezet?) Persze, a fentebbi címek előtt már létezett a műfaj, de ezekből is kiderül, hogy valaha vagy az számított CRPG-nek, ami egy papíros szerepjáték rendszerén és/vagy világképén alapult, vagy ami megütötte a papíros játékok szintjét. Az előbbi kategória kiváló példái a Dragonlance játékok, amely világkép a...