2014. jan. 15.

A Techland neve ma sokaknak a Call of Juarez: Bound in Bloodhoz köthető, de kevesen tudják, főleg itt Magyarországon, hogy bizony ez a lengyel cég az, amely már évek óta a FIM Speedway Grand Prix, magyarul a Salakmotoros Világbajnokságot feldolgozó játékok hivatalos fejlesztője és szállítója. Maga a sportág hazánkban inkább a 70-es, 80-as években volt népszerű, de mostanában is rengeteg rangos eseménynek adtak már otthont a hazai salakmotorpályák, és több kimagasló eredményt is elkönyvelhettek honi motorosaink. Miért hivatkozok rögtön haza? Egyszerű! A Techland három hivatalos Grand Prix játék után úgy döntött, hogy ezúttal hazájuk, Lengyelország legnépszerűbb versenysorozatát ültetik át számítógépekre, a Salakmotoros Lengyel Ligát. És mivel a hazai Speedway Miskolc is aktív szereplője a lengyel csapatbajnokság második vonalának, mi több tavaly ezüstéremmel zárt a sorozatban, így ezúttal mi magyarok is helyet kaptunk a Techland egyszerűen csak Speedway Liga névre keresztelt játékában. Ha azt vesszük, hogy egy negyvenmilliós országban, az ott legnépszerűbb sportág PC változatában mi is helyet kapunk, azért ez nem rossz reklám! Mielőtt belevágnék a játék ismertetésébe, érdemes pár szóban összefoglalnom a sorozatot a salakmotorozásban és a lengyel ligában kevésbé jártas olvasóknak. Ligaversenyeket szinte minden nagyobb speedway múlttal (és jövővel) rendelkező ország szervez, kezdve az Egyesült Királysággal Svédországon keresztül egészen Dániáig, de mindegyik versenysorozat felett áll a három osztállyal rendelkező, nemzetközileg is nyitott lengyelországi versenysorozat! A salakmotorozás krémjét tömörítő lengyel Extraliga olyan versenyzőket tudhat magáénak, mint a többszörös világbajnok Nicki Pedersen, Jason Crump vagy olyan nagymenők mint az amerikai Greg Hancock és persze a hazai sztárok, mint Tomasz Gollob vagy Jaroslaw Hampel. De elég megemlítenünk a hatszoros világbajnokot, a ma már „nyugdíjas” svéd Tony Rickardssont, akit búcsúversenyén Tarnow díszpolgárává avattak! A lengyel extraliga ma három osztályt különböztet meg, ligánként 8-8 csapattal. A mérkőzéseket oda-visszavágó alapon játsszák. Minden meccsen 15 futam kerül megrendezésre, egy-egy futamon pedig párban állnak starthoz az adott csapat versenyzői. Ezt hívják páros motorozásnak, mikor kettő a kettő ellen próbál meg minél jobb pozíciót kiharcolni magának, esetenként csapattársát támogatva, segítve. A ligaversenyeknél is adott az alap speedway pontozás, miszerint az első helyezett 3, a második 2, a harmadik 1, a negyedik pedig 0 pontot kap. Így születhetnek 5:1, 4:2, 3:3 futameredmények, melyeket természetesen a meccs közben összeadnak. A verseny végeztével a...

2014. jan. 15.

1987-ben Jervis Johnson, egy londoni játékkészítő gondolt egy merészet, és megalkotta a táblás játékok történetének egyik legmorbidabb, legmerészebb és talán legegyedibb asztali taktikai/stratégiai játékát. A recept adott volt; mi lenne, ha a WarHammer világának fajait ezúttal nem a csatamezőre vezényelnénk ki, hanem egy, az amerikai futballhoz hasonló, ám attól jóval keményebb és morbidabb játékra invitálnánk. Így született meg minden idők egyik legsikeresebb játéka, a Blood Bowl, melyben játékosaink ezúttal nem csak passzolhattak, vagy blokkolhattak, hanem akár ki is üthették egymást, esetleg meg is halhattak egy-két keményebb akció során. A merész társítás hatalmas rajongótáborokat kovácsolt össze, bár a játék leginkább a 80-as, 90-es években volt a legnépszerűbb, a Games Workshop még ma is gyárt az asztali játékhoz figurákat és kiegészítőket. A számítástechnika fejlődésével azonban olyanokhoz is eljuthatott a Blood Bowl, akik nem engedhették meg maguknak a zsebpénzbarátnak korántsem nevezhető miniatűr csapatok összeállítását, hiszen 1995-ben, a MicroLeauge gondozásában személyi számítógépekre is megjelent a játék. A DOS-os kiadás nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket, így sokan maradtak inkább az asztal mellett, új rajongókat pedig nem igazán vonzott a MicroLeague-féle adaptáció. 2004-ben, a francia Cyanide egy, a Blood Bowlhoz pofátlanul hasonló játékkal jelent meg a piacon, a Chaos League-el. A jogi viták végül odáig vezettek, hogy a Cyanide megkapta a licenceket, a Games Workshop bizalmat szavazott nekik, így 2007-ben nekiláthattak a hivatalos Blood Bowl átiratnak, amely két év hosszú fejlesztés után 2009 júniusában jelent meg Európában, s hazánkban egyaránt. Itthon magyar nyelven, igényes kézikönyvvel és dobozzal került a boltok polcaira a CD Projekt gondozásában. Mielőtt mélyebben belevágnék a játék ismertetésébe, le kell szögeznem, hogy nem célom az asztali játékkal való összehasonlítás, hiszen nem volt szerencsém a legendás Jervis Johnson-féle alkotáshoz. De annyit elmondhatok elöljáróban, hogy a Cyanide fejlesztette Blood Bowl, bármiféle előismeret nélkül is könnyen elsajátítható és élvezetes bárki számára, aki szeret taktikázni és valamennyire kedveli az amerikai focit, illetve rendelkezik annyi humorérzékkel, hogy jót derüljön például azon, mikor az ellenfél trollja labda helyett éppen az egyik goblin csapattársát dobja előre. Ez egy amerikai futball paródia WarHammer módra. Nem szeretném „átmásolni” a teljes kézikönyvet, de azért pár szóban mindenképp össze kell foglalni a játékszabályokat. A klasszikus Blood Bowl egy körökre osztott táblás játék, amelyben a két játékos a...

2014. jan. 15.

2007-ben egy egészen élvezetes, mi több, hiánypótló alkotással rukkolt elő az orosz 1C Company. Az Ino-Co fejlesztette Fantasy Wars, bár kirobbanó népszerűségre nem tett szert, mégis felrázta egy kicsit az időközben Heroes of Might Magic dagonyába süppedt körökre osztott stratégiai játékok világát. A Fantasy Wars bizony sokkal inkább hajazott az olyan komolyabb taktikai és stratégiai játékokra, mint a legendás Fantasy Generals vagy a Warlords szériák. Ergo; egy lényegesen komolyabb, taktikusabb és egyben nehezebb játékmenettel lepte meg e műfaj rajongóit. A Fantasy Wars kifejezetten pozitív kritikát kapott itt a GameDroidon. Nem nagyon volt mibe belekötni! A 2007-es orosz alkotás kétségkívül megállta a helyét, így nem is csoda, hogy az 1C folytatásra adta a fejét. Így jelenhetett meg 2009 késő tavaszán az Elven Legacy, Európában a Paradox Interactive gondozásában. Ami azt illeti egyáltalán nem voltam besózva, hogy vajon mikor jön már a várva várt folytatás. Ahogy megjelentek az első képek, videók, egyre inkább szembetűnő volt, hogy szó sincs itt a korábban meghirdetett Fantasy Wars kettőről, ez egy az egyben a Fantasy Wars lesz, új küldetésekkel, és ezúttal Elven Legacy néven. Ezzel nem is lenne baj, de gyakorlatilag két év elteltével ennyire jutottak az Ino-Co-nál, hogy címet, egységeket és küldetéseket cseréltek, majd kiadták ugyanazt, mint 2007-ben? Khm, lehet ilyen esetekben kellene DLC-kel kijönni, és nem pedig „rimékelni” a saját játékukat… Mindenesetre ez a rövid bevezetőm senkit se tántorítson el a játéktól, hiszen minden pozitívum, amely meg volt az elődben, az ugyanígy megtalálható az Elven Legacyben is. Fanatikus stratégák és TBS rajongóknak pedig ugyanúgy kötelező darab, mint a Fantasy Wars, főleg, hogy a fantasy környezetbe bújtatott TBS hadszíntér a Heroes V lecsengésével nem több, mint egy sivár csatamező az ütközet után. Nézzük, mi változott az elődhöz képest! Semmi! Itt a cikk vége, lehet olvasni a Fantasy Wars ismertetőt! 😀 Na jó, nem, azért pár dologba belenyúltak az Ino-Co programozói, és ezek az apró változtatások csak a játék élvezhetőségén javítottak. Szóval minden tekintetben pici, de pozitív előrelépések történtek. De kezdjük a feketelevessel! Sajnos ezúttal sincs választási lehetőségünk, hogy melyik fajjal szeretnénk elkezdeni a játékot, szóval, ha valaki az emberekre kíváncsi, akkor előbb kénytelen végigvinni az elfek, azután az orkok küldetéseit. Világéletemben utáltam ezt a trendet, miért kell rögtön a...

2014. jan. 15.

Az igazi vertikális akciójáték, hirdeti magáról a Blue Omega Damnation c. játéka. Megmondom őszintén, megmosolyogtam ezt a típus-meghatározást, mert annyira nevetségesen hangzott, sokáig tűnődtem is, hogy hogyan is lehet ilyen bugyuta jelzővel illetni egy játékot, mígnem szembesülnöm kellett azzal a ténnyel, hogy bizony a régmúlt kilencvenes évek legtöbb 2d platform játéka sem volt más, mint egy-egy vertikális akciójáték. 3D híján 2D környezetben ugráltunk platformokról – platformokra, és közben beleeresztettünk pár sorozatot az utunkba álló ellenségekbe. A számítástechnika fejlődésével megjelent a 3D ábrázolás, s az egykor népszerű műfajnak egy egészen új ösvényt kellett megtisztítania és bejárnia ahhoz, hogy ebben az új, csilli-villi játékvilágban is teljes értékű maradhasson. Ez a nagyoknak sikerült is, elég csak megemlíteni a Prince of Persia sorozatot, vagy az év elején megjelent Mirror’s Edge–et. A platformjáték tovább élt, és virul ma is, nem is kicsi rajongói táborral a háttérben. Azt viszont kevesen gondoltuk volna, hogy néhány félamatőr/félprofi játékfejlesztő újragondolja a platform és akció elemeket egy kétségkívül látványos és egyedi világban, a gőzpunkban. Így született meg a Damnation, melyet eredetileg az Epic Games által megrendezett Unreal Engine versenyre készítettek el a lelkes amatőrök. A verseny nevéből már könnyű következtetni, hogy a nevezőknek bizony az Epic legendás motorjára, az Unreal Engine 3-ra kellett valamit összedobniuk. A Damnationt megalkotó csapat a második helyen zárta a megmérettetést. Kuriózumszámba ment, hogy az UT3 motorra egy külső nézetes platform játékkal rukkoltak elő. Sajnos nem csak ez ment kuriózumszámba, de erről majd később. A játékban fantáziát látott a Codemasters, így a szárnyai alá vette a Damnation fejlesztőit, és utóbb a játék meg is jelent a boltokban. Bárki bármit mond, a játékok terén ma mostohagyermeknek számít a gőzpunk. Az elmúlt években kevés érdemleges alkotás jelent meg ilyen — kétségkívül bizarr — világképpel. Persze, rá lehet fogni néhány hatodrangú szerepjátékra vagy kalandjátékra, amelyben szerepel egy gőzmozdony, esetleg egy sörcsap, hogy na akkor ez gőzpunk, de érdemleges alkotás már nagyon régen nem látott napvilágot ebben a műfajban. Igazából ez vitt rá arra, hogy habozás nélkül megvegyem a Damnationt, azonkívül, hogy ki voltam éhezve egy jó kis akcióra. Már az első képkockák láttán szembesültem vele, hogy ez nem egy nosztalgikus steampunk buli lesz, hanem a western poszt-apokaliptikus fajta. A történet szerint valahol az...

2014. jan. 14.

Rendhagyó ismertető következik, már csak azért is, mert jómagam nem vagyok kifejezetten online játékos, most mégis egy masszívan többszereplős online játékról számolok be nektek. A francia Cyanide fejlesztőgárdához felemás érzések kötnek. Az idei évben nagyot alkottak a Blood Bowllal, persze az alapanyag adott volt az eredeti asztali játékból, de kár kötözködni. A Cyanide hű maradt a Blood Bowl társasjátékhoz és egy fantasztikus PC átiratot tett le az asztalra. Nálam év játéka, ennyi! A WarHammer rögbin felbuzdulva kicsit mélyebbre ástam magam a Cyanide pincéiben, és be kellett látnom, hogy ha saját kútfőből dolgoznak a srácok már korántsem olyan izgalmas a portfólió. A nem hivatalos PC-s Blood Bowl előd, a Chaos League egy minden tekintetben gyötrelmes játék volt. Elsősorban maga a design volt az, amely gyomorforgatóra sikerült. A karikatúraszerű karakterekkel hamar átestek a ló túloldalára, mert inkább lett idétlen és gusztustalan, mint jópofa az ábrázolás. A két felsorolt játékon kívül tucatnyi menedzserjátékkal álltak már elő, de az ő nevükhöz fűződik a LOKI névre keresztelt akció szerepjáték is. Elmondhatjuk, hogy a Blood Bowlon kívül maradandót nem alkottak. 2009-ben viszont nem csak a Vérfocival foglalkoztak a Cyanide fejlesztői, a manapság oly divatos csapatalapú, ingyenes online játékok frontján is feltűnt a franciák zászlaja. Mindenki majmolja a Team Fortress 2–t, nem egy stúdió állt már elő merész koppintásokkal. A recept egyszerű. Rajzolj karikatúraszerű, rajzfilmbe illő karaktereket, adj a kezükbe fegyvert, mázold be őket piros és kék színre, majd ereszd őket egymásnak. A Cyanide viszont szakított ezzel a majmolással, és alaposan megkavarta az alapfelállást. 2009 májusában megszületett a Dungeon Party névre keresztelt MMO. Miután október utolsó hetében rám hárult a hírezés, így futottam bele ebbe a játékba. (Ó, igen, valaha még volt hírezés a GD-n — Garcius.) Volt valami varázsa a képeken feltűnő, parodizált fantasy karaktereknek, így letöltöttem, és be kell valljam, nem csalódtam a játékban. A Dungeon Party lényege, hogy maximum 5 vs. 5 fős csapatokkal kell kirámolnunk egy-egy komplexumot, legyen az Drakula gróf kastélya, szellemkastély, kalóztanya, egyiptomi királysír vagy éppen egy játékterem. A két csapat egymás ellen és gépvezérelt ellenfelek ellen harcolva igyekszik megkaparintani a pálya kincses ládáját, azután meglóg vele, és a kijelölt kijárathoz juttatva a kincset megnyerheti a meccset. Természetesen a kincs megszerzése korántsem olyan egyszerű feladat....

2014. jan. 14.

Akció-RPG. A klasszikus szerepjáték szépségeitől megfosztott váz, egy mutáns. Nagyjából ez a véleményem erről a műfajról. Amikor órák óta nem csinálsz semmit, csak gyilkolod halomra a tonnaszámra érkező ellenséget, minden második sarkon mázsányi aranyra és fegyverre bukkansz, a tapasztalati pontok vödörnyi dózisokban tápolják a karaktered, akkor érzem azt, hogy ennek az égvilágon semmi értelme. Akkor már érdemesebb kevésbé agykárosító mesterműveket előkapni, mint a Severance: Blade of Darkness vagy éppen a Dark Messiah of Might & Magic belső-külsőnézetes akciójátékokat. De még bennem, a klasszikus CRPG nagy rajongójában is fellángol néha az agyatlan játékok iránti vágy, mikor tényleg nem akar az ember többet, mint véres harcok és kincsvadászat során jól feltápolni a karakterét, aztán zúzni tovább az ellent, amíg ki nem folyik a szem. Persze egy minimális szintet ilyenkor is elvár az ember, így mondhatom nem bizonyult rossz választásnak a Runic Games új üdvöskéje, a középkategóriás játékpiacot megcélzó Torchlight. Ismerős a stúdió neve? Naná! Bár a 2007–es Hellgate London játékukkal nem sikerült átütőt alkotniuk, mégsem szabad leírni őket, hogy is lehetne, hiszen a Diablo I-II egykori fejlesztőiről van szó, akik kétségkívül az akció-szerepjáték műfaj professzorai. Az október végén debütált „párszázas” játékuk, a Torchlight mindezt nagyban alátámasztja. A történet szerint adott Torchlight városa, egy bányaváros, melynek munkásai éjt nappallá téve dolgoztak a hegyek gyomrában egy bizonyos értékes mágikus anyagot keresve, az Embert. Mi magyarok bajban leszünk ennek az értelmezésével, ugyanis felettébb nevetséges lenne, ha Torchlight bányászai — a szó magyar megfelelője szerint — izzó széndarabok után kutatnának, de felejtsük el a szótárt és fogjuk rá, hogy az Ember egy zöldes-sárgás kőzet, mely az angol Amber, azaz borostyánkő torzított fantasy változata. Az Ember kitermelése idővel akadozni kezdett, később pedig felfüggesztették a bányászatot, ugyanis gonosz szörnyek és túlvilági teremtmények lepték el a tárnákat, és több bányász is nyomtalanul eltűnt. A rémhírek keresett hellyé tették Torchlight városát a kincsvadász és hősködő kalandorok számára. Mi is egy ilyen hőst testesíthetünk meg, ha elkezdjük a játékot. Három karakter közül választhatunk. Az egyikük az izomagyú Destroyer, aki a közelharcok nagymestere, a másik az Alchemist, az alkimista, aki az Ember erejét felhasználva képes pusztító varázslatokkal támadni és jól bánik a mágikus botokkal/fegyverekkel is, végül, hogy női játékosaink is megtalálják a nekik valót, ott van...